A mai agrárdöntéseket már nem lehet a 20. század logikája szerint meghozni – hangzott el egy, elsősorban talajokra fókuszáló szakmai képzés nyitóelőadásán. Az előadó nem a talajról, hanem arról a külső környezeti keretről beszélt, amelyben a talajhasználatról, technológiákról és termelésről dönteni kell.
Az alapállítás egyértelmű: „bajban a mezőgazdaság, mert bajban a környezet” – a klímaváltozás hatásai ugyanis már nem jövőbeli kockázatok, hanem a mindennapok részei. Minderről és a lehetséges jó mezőgazdasági gyakorlatokról Sipos Katalin, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatója beszélt a Magyar Talajvédelmi Baktérium -gyártók és -forgalmazók minap megrendezett, „Kincsünk a termőföld 2025” – A talajélet a jövő záloga című online konferenciáján.
A szélsőségek kora: a 21. század „alapjárata”
Az elmúlt tíz év tapasztalata – hőhullámok, elhúzódó aszályok, porviharok, villámárvizek – nem átmeneti kilengés, hanem előképe annak az érának, amelyben a mostani és jövőbeli gazdálkodóknak dolgozniuk kell.
A szakértő szerint a szélsőséges időjárási jelenségek lesznek a „napi valóságunk”:
- hosszabb és gyakoribb hőhullámos időszakok,
- 30 napnál hosszabb, csapadék nélküli periódusok gyakoribb előfordulása,
- csapadék, ami nem kevesebb, hanem rosszabbkor és rosszabb formában érkezik – egyszerre lezúdul, majd hosszú szünet követi.
A statisztikák szerint 2011 és 2023 között alig akadt olyan év, amikor ne jelentkezett volna valamilyen mértékű aszálykár. Mindössze három évben nem volt aszálykár, az összes többiben csak az volt a kérdés: mekkora. Az előadó szerint ma az aszály a klímaváltozás „leggyilkosabb” hatása a magyar agráriumban.
Porvihar az M1-esen – így néz ki a környezeti sérülékenység a gyakorlatban
A „környezeti sérülékenység” – a táj és a társadalom sebezhetősége – elsőre elvont fogalomnak tűnhet. A 2023 márciusában történt M1-es tömegbaleset azonban pontosan megmutatta, mit jelent ez a valóságban.
Porvihar alakult ki, rövid idő alatt összeomlottak a látási viszonyok, több mint 40 autó rohant egymásba. A háttérben nem csak az erős szél állt.
A baleset helyszínének légifotója alapján:
- gyakorlatilag hiányoztak a nagyobb kiterjedésű erdőfoltok, amelyek szélfogó, porfogó szerepet tölthettek volna be,
- a környéken nagy, fedetlen szántóterületek voltak, konvencionális művelésben, márciusi „nyitott” talajfelszínnel,
- a szélnek volt honnan és mit felkapnia – a talaj felső rétegét egyszerűen elhordta.
A szakember szerint itt találkozik a klímaváltozás és a tájhasználat: az erősebb, szeszélyesebb szelek és a rosszul fedett, védtelen mezőgazdasági területek együtt hozták létre a katasztrófa környezeti feltételeit.
A múlt döntéseinek ára: eltűnt vizek, gyengülő „táj-immunrendszer”
– A környezeti sérülékenység nemcsak pontszerű, hanem országos léptékben is jelen van – szögezte le Sipos Katalin. – A folyószabályozások és lecsapolások előtt Magyarországon mintegy 21 ezer km² volt vízjárta terület. Mára kevesebb mint 640 km² maradt ebből.
Ez nemcsak természetvédelmi – biodiverzitási – veszteség, hanem funkcionális probléma is:
- eltűntek a táj természetes víztározói,
- drasztikusan gyengült a felszíni vizek beszivárgása a felszín alatti vízkészletekbe,
- az a rendszer, amelyből ma öntözni szeretnénk, már eleve legyengítve működik.
Az előadó a tájat az emberi szervezethez hasonlította:
Ha erős az immunrendszerem, könnyebben vészelek át egy influenzaszezont. Ha viszont legyengülve megyek bele, egy enyhébb fertőzés is ledönt a lábamról. Ugyanez igaz a tájra is.
A lecsapolt, túlhasznált, védtelen felszínű táj legyengült immunrendszerrel áll bele a klímaváltozás okozta „járványba”. Ilyen esetben egy hőhullám vagy egy aszályos év nem csak rossz termést, hanem súlyos térségi vagy országos károkat okoz.
Táj-immunerősítés: vissza kell adnunk valamit a tájnak
A 21. századi intenzív agrártáj jellegzetes képe: faltól falig szántó, lecsapolt vizesárkok, porzó domboldal, a fás sávok, vizes élőhelyek szinte teljes hiánya.
Ez a táj extrém sérülékeny.
A szakértő szerint váltásra van szükség. Nem az a jó stratégia, ha minden négyzetmétert művelésbe vonunk, hanem az, ha tudatosan visszaadunk bizonyos területeket olyan elemeknek, amelyek a rendszer stabilitását növelik:
- víztározó szerepű, mély fekvésű vizes élőhelyek,
- mezővédő és véderdősávok, fasorok, bokorsávok,
- eróziót fékező sávok, pufferzónák,
- olyan mozaikos tájszerkezet, amely lassítja a vizet, megtöri a szelet, védi a talajt.
A hangsúly nem azon van, hogy „mindent visszaadunk a természetnek”. A bemutatott példán is csak 5–10% volt az a terület, amely természetközeli állapotba került – a maradék 90–95% továbbra is termelésben maradt.
A cél: nem megszüntetni, hanem mérsékelni a károkat.
A klímaváltozás hatásait nem lehet nullára csökkenteni, de nem mindegy, hogy egy „10-es erősségű” katasztrófa hatása 10-es, vagy sikerül lehozni 5–6-osra
– szögezte le Sipos Katalin.
A talaj, mint szén- és vízraktár – kulcstényező a klímaküzdelemben
Bár az előadás nem közvetlenül a talajokról szólt, mégis egy ponton visszakanyarodott hozzájuk. A talaj kettős kulcsszereppel bír. A WWF Magyarország igazgatója szerint az ipari forradalom óta a fosszilis energiahordozók elégetésével szén-dioxidot pumpáltunk a légkörbe, s ezt a CO₂-t jelenleg egy módon tudjuk nagy tömegben megkötni: fotoszintetizáló növényekkel, illetve a megkötött szén hosszú távú raktára a humuszban gazdag talaj.
Minél magasabb a humusztartalom, annál nagyobb a talaj víztározó kapacitása; egy amerikai példa szerint 1 angol holdon 1%-nyi humusztartalom-növekedés körülbelül 95 m³ plusz víz tárolását teszi lehetővé.
Magyarán: a jó állapotú, élő, szervesanyagban gazdag talaj egyszerre szén– és vízpuffer, amely csökkenti a klímaváltozás hatásait, miközben javítja a termelés biztonságát.
Nélkülözhetetlen: agrártámogatás és gazdák közötti együttműködés
A táj-immunrendszer erősítése nem megy csak jó szándékkal.
Az előadó szerint két feltétel nélkülözhetetlen:
Agrártámogatási rendszer, ami valóban ezt szolgálja.
- a vízgazdálkodást szolgáló nem termelő beruházások jó irányt jelentenek,
- a vizes élőhelyek, véderdősávok, talajkímélő művelés, humusznövelő technológiák támogatása nem „luxus”, hanem a jövő termésbiztonságának alapja.
Gazdák közötti együttműködés a táj logikája szerint.
- a víz és a szél nem ismeri a helyrajzi számokat,
- nem lehet úgy vizet tartani, eróziót fékezni, porvihar-veszélyt csökkenteni, hogy 10 érintett gazdából csak 7 működik együtt, 3 pedig nem.
A térségi vízmegtartás, tájléptékű védekezés, közös monitorozás csak kooperációval valósulhat meg.
A mezőgazdaság felelőssége a társadalom felé
Az előadás egyik legerősebb üzenete az volt, hogy a mezőgazdaság nem csak saját magáért felelős.
Az M1-en történt porviharos baleset példáján keresztül világossá vált:
- a talaj fedettsége,
- a felszínborítás típusa,
- a környező területek használata
- közvetlen hatással van olyan szereplőkre is, akiknek semmi közük a mezőgazdasághoz – autópályán közlekedő családokra, logisztikai szereplőkre, országos gazdasági folyamatokra.
Akár tetszik, akár nem, a gazdák a saját ágazatukon túlmutató, össztársadalmi felelősséget viselnek
– hangzott el.
A 21. században a bizonytalanság a biztos
Zárásként az előadó három gondolatot emelt ki:
- El kell engednünk a „régi normális” illúzióját.
- A 21. század közepére nem a nyugodt, kiegyensúlyozott éghajlat tér vissza. Egyetlen dolog biztos: a bizonytalanság és a szélsőségek.
- A környezeti sérülékenység csökkentése a kulcs.
- Tájhasználati váltás, talajépítés, vízmegtartás, fás elemek visszahozása: mind az „immunrendszer erősítését” szolgálja. Nem a csodamegoldások, hanem a tudatos, fokozatos átalakítások hozhatnak eredményt.
- Nélkülözhetetlen az együttműködés.
Ha tájban gondolkodunk, akkor a gazdálkodóknak, vízügyeseknek, természetvédőknek, önkormányzatoknak közösen kell gondolkodniuk és cselekedniük.
A kérdés már nem az, hogy akarjuk-e a változást. Az új klímarealitásban az a tét, mennyire gyorsan és mennyire tudatosan vagyunk képesek megerősíteni a magyar agrártáj „immunrendszerét” – és vele együtt a mezőgazdaság és a vidéki társadalom jövőjét.
Indexkép: iStock
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_540x300_0.jpg)
_fill_540x300_0.jpg)
