A Velencei-tó az elmúlt években többször is figyelmeztette az országot arra, hogy a klímaváltozás már nem a jövő problémája. Mára odáig jutott a helyzet, hogy a vízügyi szakembereknek már a tó különálló víztereinek összekapcsolásával kell foglalkozniuk. Az átjárók mélyítése ugyan segíthet a halállomány és a vizes élőhelyek megőrzésében, de valójában csak tüneti kezelés. A kérdés az: milyen Velencei-tavat lehet hosszú távon fenntartani?
Lásd: Fertő-tó
Érdemes összevetni a Velencei-tavat a a Fertő-tóval, mivel mindkettő rendkívül sekély, ingadozó vízszintű tó. Fontos különbség, hogy a Fertő-tó vízgyűjtő területe közel háromszor akkora, mint a Velencei-tóé, ezért lassabban reagál az aszályra is. A Fertő az UNESCO világörökség része, ahol a természetvédelem élvez elsőbbséget. A szakmai álláspont szerint a tó egyik legfontosabb értéke éppen az, hogy természetes sztyepptó, amelynek ingadozik a vízszintje. 1865–1871 között gyakorlatilag teljesen kiszáradt, a tómederben legeltettek és szántottak. Az apró Velencei-tó, ha teljesen magára hagynánk, nagyon gyorsan ebbe az állapotba jutna.
A legolcsóbb víz az, amelyik el sem folyik
A legtöbb vízügyi szakember szerint a legfontosabb feladat nem új vízforrás keresése, hanem a tó vízgyűjtő területének jobb hasznosítása. A Velencei-tó vízutánpótlásának jelentős része ma is a Császár-víz vízfolyáson keresztül érkezik. A probléma az, hogy az intenzív vízelvezetés miatt a záporok és a téli csapadék jelentős része gyorsabban elhagyja a vízgyűjtőt, minthogy a tóba juthatna. Ezért egyre több szakember szorgalmazza:
- kisebb záportározók létesítését;
- a patakok természetes medrének helyreállítását;
- a belvízcsatornák vízvisszatartó átalakítását;
- a vizes élőhelyek újjáélesztését.
Ez viszonylag olcsó beruházás, ráadásul nemcsak a tó, hanem a környező mezőgazdasági területek vízháztartását is javítaná.
A Pátkai- és Zámolyi-tározók újjáépítése
A második legfontosabb feladat a meglévő vízpótló rendszer korszerűsítése. A két tározó együttesen több mint 11 millió köbméter vizet képes tárolni, ami kedvező körülmények között akár 40 centiméter körüli vízszint-emelkedést is biztosíthat a Velencei-tóban. A gondot az jelenti, hogy az elmúlt évtizedek során ezek a tározókban jelentős eliszapolódás történt, és romlott a vízminőségük. Az elöregedtek műtárgyakat is rekonstruálni kell, ami most zajlik is. Ebben az esetben olyan infrastruktúrát lehet ismét működőképessé tenni, amelynek alapjai már rendelkezésre állnak.
Szükség lehet külső vízforrásra
A legnagyobb vitát a külső vízpótlás lehetősége váltja ki. A legismertebb elképzelés szerint a Dunából lehetne vizet átemelni a tóba. Műszakilag ez megoldható, hiszen a Duna vízkészlete nagyságrendekkel meghaladja a Velencei-tó éves vízigényét. Nem folyamatos vízpótlásról lenne szó, hanem csak akkor működne, amikor a tó vízszintje egy kritikus érték alá süllyed. A probléma ebben az esetben gazdasági és ökológiai. Egy ilyen rendszer több tízmilliárd forintos beruházást igényel, jelentős villamosenergia-felhasználással jár a szivattyúk üzemeltetése, és a két víztest más-más vízkémiát képvisel. Egyelőre nem élvez komoly támogatottságot az elképzelés.
Tisztított szennyvíz: sok nemzetközi példa van rá
Magyarországon ez sokak számára elsőre riasztóan hangzik, pedig a korszerű membrántechnológiás tisztítóművek vize gyakran jobb minőségű, mint számos természetes vízfolyásé. Például Szingapúr NEWater néven világszínvonalú víz-újrahasznosítási rendszert működtet. A nagy tisztaságúra kezelt szennyvíz egy része a Marina Reservoir vízrendszerébe kerül, ahol más vízforrásokkal keveredik, majd további kezelés után ivóvízként hasznosítják. A rendszer évtizedek óta biztonságosan működik, és a város vízbiztonságának egyik alappillére. Spanyolországban, Izraelben és az Egyesült Államok délnyugati részén több sekély tó és vizes élőhely vízutánpótlásában használnak harmadlagosan vagy negyedlegesen tisztított szennyvizet. A cél általában a tó vízszintjének fenntartása, a madárvilág élőhelyének biztosítása és a talajvíz utánpótlása.
A kulcs minden esetben ugyanaz: nagyon alacsony foszfor- és nitrogéntartalmú vizet vezetnek be, mert különben a tó gyorsan eutrofizálódna. A Velencei-tó vízmérlege szerint már néhány millió köbméter kiváló minőségű pótlóvíz is sokat javíthatna a kritikus nyári időszakban.
Talán nem a régi Velencei-tavat kell megőrizni
Az utóbbi évek egyik legérdekesebb szakmai gondolata, hogy nem feltétlenül a tó jelenlegi partvonalának mindenáron való fenntartása a helyes cél. A Velencei-tó történelmileg mindig is változó kiterjedésű, sekély tó volt. A mai vízszintet és partvonalat részben a 20. századi vízrendezési munkák tették viszonylag állandóvá. Ma azt látjuk, hogy egyes sekély részek időszakosan kiszáradnak, és a tó több kisebb felületre húzódik vissza. A most zajló munkák során:
- a nádasok közötti természetes átjárókat és sekély csatornákat mélyítik,
- eltávolítják az évek alatt felhalmozódott lágy iszapot,
- néhány tíz centiméterrel növelik a vízmélységet ott, ahol a vízmozgás már megszűnt vagy hamarosan megszűnne.
A cél az, hogy fennmaradjon a víz természetes áramlása, javuljon az oxigénellátása, a halak és más vízi élőlények kapcsolatba kerülhessenek egymással. Ez egy ökológiai elsősegély, de könnyen lehet, hogy a tó a jövőben mindenképpen kisebb és mozaikosabb rendszerű élőhellyé válik.
Csakhogy a Velencei-tó körül több ezer üdülő, strand, kikötő és turisztikai vállalkozás épült ki egy olyan vízszintre, amelyet egyre nehezebb fenntartani. Minél nagyobb mértékben ragaszkodunk ehhez az állapothoz, annál nagyobb beruházásokra és annál több külső vízre lesz szükség. A szakmai konszenzus ma inkább abba az irányba mutat, hogy miközben sokat teszünk a vízpótlásért (lásd fentebb), el kell fogadni azt, hogy a tó bizonyos részei természetesen módon átalakulnak.
Indexkép: Lakevelence.eu.
