Egy friss hazai kutatás szerint a magára hagyott, telepített erdők nemhogy nem „gyógyulnak maguktól”, hanem ökológiai és pénzügyi értelemben is a legrosszabb pályára kerülnek. A REKK Alapítvány kutatóinak és a Pannon Örökerdő Kft. szakembereinek vizsgálata három erdőkezelési megközelítést hasonlított össze 50 éves időtávon, és azt találták, hogy a folyamatos erdőborításon alapuló kezelés a 38 hektáros vizsgált területen több ezer tonnával kedvezőbb szénmérleget és lényegesen kisebb pénzügyi veszteséget eredményez. A kezeletlenség ezzel szemben még a hagyományos gazdálkodásnál is rosszabb kimenetet adhat. A kérdés így nem az, hogy érdemes-e beavatkozni, hanem az, hogy megengedhetjük-e magunknak, hogy ne tegyük.
Amikor az erdőkről, mint a klímavédelemben kiemelt jelentőségű ökoszisztémákról beszélünk, gyakran megjelenik az a – részben jogos – gondolat, hogy az emberi beavatkozás ronthatja az erdők állapotát, és a legjobb, amit tehetünk, ha gazdálkodás helyett magukra hagyjuk az erdőket. Hosszú távon ez az állítás nem alaptalan: egy, az adott termőhelyi és klimatikus adottságokhoz alkalmazkodott, önszabályozó erdő – egy rezervátum vagy őserdő jellegű állapot – ökológiai és klímavédelmi szempontból is rendkívül értékes. Az ilyen erdők kialakulása azonban több emberöltőt, jellemzően legalább 150–200 évet, sok esetben ennél is hosszabb időt vesz igénybe, különösen ha a kiinduló állapot egy telepített, idegenhonos fafajokkal terhelt állomány.
A jelenleg észlelt, gyorsuló éghajlatváltozás idején ugyanakkor nincs vesztegetni való időnk, a következő 20–40 év kritikus abból a szempontból, hogy az erdők képesek lesznek-e alkalmazkodni a gyorsan változó klimatikus feltételekhez és betölteni szénmegkötő, klímaszabályozó és kockázatmérséklő szerepüket.
Ezen az időtávon a kezeletlenség nem átmenetet jelent egy stabil, természetes állapot felé, hanem sok esetben fokozott sérülékenységet és leromlást eredményez. Magyarországon ma több százezer hektárnyi erdőt leginkább a kezeletlenség vagy az alulkezelt állapot jellemez. Ezek a területek nemcsak ökológiai, hanem éghajlatvédelmi szempontból is egyre inkább kockázatot jelentenek, szénmegkötő helyett -kibocsátókká válhatnak.
Egy friss hazai kutatásban egy Pest megyei település, Tök Nyakas-hegyen található erdeinek példáján vizsgáltuk meg, hogy különböző erdőkezelési módok miként hatnak a szénmegkötésre, a klímaadaptációra és az erdőgazdálkodás pénzügyi eredményére. Elemzésünk célja nem egy „ideális” gazdálkodási modell kijelölése volt, hanem annak bemutatása, hogy a kezelési mód megválasztása milyen irányba mozdítja el az erdők karbonegyenlegét és pénzügyi mérlegét a következő 50 évben.
Veszélyben az egykor védelmi céllal telepített erdők
A vizsgált erdők mintegy 38 hektárnyi területen elhelyezkedő, többségében mesterségesen létrehozott, gyenge termőhelyi adottságú állományok, amelyek egy sekély termőrétegű, kedvezőtlen vízgazdálkodású, erózióra hajlamos dombvidéki élőhelyen fekszenek. Az állományokban idegenhonos fafajok – elsősorban feketefenyő, erdeifenyő és akác – dominálnak, szórványos őshonos lombos eleggyel.
50-60 évvel ezelőtt elsősorban rekultivációs és erózióvédelmi céllal ültetett, mára ezt a funkciójukat betöltő erdőkről van szó, amelyekben ugyanakkor az elmúlt évtizedekben alig történt érdemi kezelés. A terepi bejárások és az adatfeldolgozás során egyaránt azt tapasztaltuk, hogy ennek következményei ma már egyértelműen jelentkeznek: romló egészségi állapot, invazív fajok terjedése, növekvő erdőtűzkockázat. Mindezek mellett a terület teljes egészében helyi védettséget élvez, egyes részei a Natura 2000 hálózatba tartoznak.
Erdő – Fotó: Unsplash
A tudatos erdőkezelés közvetlen költségekkel jár – de megéri-e hosszú távon?
A töki önkormányzat ugyanakkor meg akarja akadályozni a teljes leromlást. A Pannon Örökerdő Kft. szakemberei által készített koncepcióra alapozva a település vezetése elhatározta, hogy aktívabb, tudatosabb erdőkezelési irányba mozdul el. Céljuk a térség erdőborításának megőrzése és megerősítése, valamint az erdők szervesebb bekapcsolása a helyi közösség életébe, és az ehhez szükséges források előteremtése. Távlati tervük a leromlási folyamatok megállításával egy, a klímaváltozáshoz alkalmazkodni képes, ökológiai és közösségi értékekben a jelenleginél gazdagabb, folyamatosan fennmaradó erdőállomány kialakítása, amelynek használata és bemutatása szervesen kapcsolódik a környező pincehegyi kultúrához.
Egy ilyen irányváltás azonban nem pusztán szakmai, hanem pénzügyi és stratégiai döntés is. Az aktív kezelés vállalása rövid távon költségekkel jár, miközben a várható ökológiai és közösségi előnyök hosszabb időtávon jelentkeznek. Éppen ezért indokolt annak vizsgálata, hogy az eltérő kezelési módok több évtizedes távlatban milyen pénzügyi és karbonhatásokkal járnak és mennyiben javítják az ellenállóképességet (rezilienciát). A kutatás egyik célja éppen az volt, hogy ehhez a döntéshez számszerű és összehasonlítható információt biztosítson.
Három beavatkozási forgatókönyv a klímaválság határán
Az elemzés során három eltérő erdőkezelési forgatókönyvet vizsgáltunk. Két esetben jogszerű, tudatosan megtervezett erdőkezelési módot elemeztünk, míg a harmadik nem felel meg a jogszabályi előírásoknak, a gyakorlatban sokszor mégis ez írja le a valós helyzetet.
A Business As Usual (BAU) forgatókönyv a szokásos, jelenleg általánosan alkalmazott vágásos gazdálkodási gyakorlatot modellezi. Feltételezi az idegenhonos állományok erdőterv szerinti véghasználatát, majd az ezt követő mesterséges erdősítést őshonos lombos fafajokkal, összhangban a területre érvényes erdészeti és természetvédelmi előírásokkal.
A Management for Resilience (MfR) forgatókönyv a folyamatos erdőborítás fenntartására épülő, klímaadaptációs szemléletű erdőkezelést képviseli a potenciális természetes erdőtársulások kialakításával. Ebben az esetben kis léptékű, de rendszeres beavatkozásokkal, fokozatos fafajcserével és a szerkezeti, valamint fajösszetételi változatosság növelésével számoltunk.
A No Effective Management (NEM) forgatókönyv az érdemi erdőkezelés hiányával jellemezhető állapotot írja le. Ez a forgatókönyv a jogszabályi előírásokat nem veszi figyelembe. Elemzési célból feltételeztük, hogy ebben az esetben az erdő állapota stagnál vagy romlik és végül erdőtűzben egy-egy erdőrészlet faállományának jelentős része megsemmisül és a megmaradó állomány már nem képvisel érdemi gazdasági értéket. Ezt követően a kérdéses erdőrészletben jogkövető helyreállító gazdálkodás indul a BAU-nak megfelelő őshonos lombhullató fajokkal, ezen a területen további erdőtűz már nem keletkezik.
Mindhárom forgatókönyvet 50 éves időtávon elemeztük karbon- és pénzügyi szempontból.
Fontos hangsúlyozni, hogy a NEM forgatókönyv valójában nem forgatókönyv a szó szoros értelmében, hiszen nem tudatosan megtervezett erdőkezelési stratégiát, hanem az érdemi beavatkozás hiányát tükrözi. Ezzel szemben a BAU és az MfR egyaránt előre definiált, szakmailag megalapozott kezelési logikát követnek. Az elemzésben a NEM-et mégis szcenárióként kezeltük, mivel a gyakorlatban ez az állapot számos helyen ténylegesen megjelenik, és viszonyítási alapként nélkülözhetetlen annak megértéséhez, hogy a tudatos erdőkezelési döntések milyen irányba mozdítják el az ökológiai és pénzügyi pályát.
A folyamatos kezelés stabilizál, a vágásos gazdálkodás kilengéseket okoz
Az élőfakészlet alakulását az 1. ábra szemlélteti. Az MfR forgatókönyvben a rendszeres, de kisebb volumenű fakitermelések és az éves növedék együttes hatására az élőfakészlet eleinte enyhén csökkenő, majd egy kívánatos szinten beálló, „fűrészfogas” pályát mutat. A BAU esetében a véghasználatok következtében egyes években meredek készletcsökkenés figyelhető meg, amelyet a következő vágásfordulóig fokozatos felhalmozódás követ; az állomány készletszintje a vizsgált időtávon azonban sosem tér vissza az MfR magasabban futó pályájához.
1. ábra: A vizsgált területek élőfakészletének alakulása 50 éves távon – Forrás: masfelfok.hu
A NEM forgatókönyv az élőfakészlet alakulása szempontjából a BAU pályájához közelít, mivel modellezési célból azt feltételeztük, hogy az egyes erdőrészletekben az erdőtűz éppen akkor következik be, amikor a BAU szerint esedékes lenne a véghasználat. Ez természetesen elméleti egyszerűsítés: a valóságban az erdőtűz időpontja korábban vagy később is bekövetkezhetne, így a NEM idősora rövid távon a BAU pályája fölé vagy alá kerülhetne – ennek azonban a gyakorlati jelentősége azért csekély, mert a két forgatókönyv közötti fő különbség az, hogy a NEM szcenárióban elmaradnak a bevételek, ami független az erdőtűz időpontjától. Az erdőtűz bekövetkezési idejének bizonytalanságot mindenesetre a NEM széles sávjával érzékeltetjük. Hosszabb távon a két forgatókönyv készletdinamikája konvergál, mivel egy tűzeseményt követően az adott erdőrészletben – a helyreállító beavatkozások révén – a kezelés a BAU logika szerint folytatódik.
A vágásos és kezeletlen erdőkben gyorsabban tér vissza a szén a légkörbe
Ami a karbonkészleteket illeti, számításaink szerint az MfR-forgatókönyv a vizsgált 50 éves időszak végére mintegy 2900 tonnával kedvezőbb kumulált karbonegyenleget eredményez, mint a BAU-forgatókönyv. A NEM forgatókönyvhöz viszonyítva a különbség még jelentősebb: az MfR-hez képest a NEM esetében mintegy 4100 tonna CO₂ egyenlegromlás következik be 50 év alatt. Mivel az erdőtüzek bekövetkezése véletlenszerű időpontokban történhet, ezt a bizonytalanságot a 2. ábrán is egy szélesebb sávval jelenítjük meg. Jól látható, hogy a kezeletlen állapot nemcsak az innovatívabb, rezilienciára építő kezeléshez, hanem még a jogkövető, hagyományos, vágásos gazdálkodáshoz képest is érdemben kedvezőtlenebb karbonpályát eredményez.
2. ábra: Az egyes forgatókönyvek tárolt szén-dioxid mennyiségének idősora (tonna CO2) – Forrás: masfelfok.hu
Az MfR előnye elsősorban annak köszönhető, hogy a folyamatos erdőborítás fenntartása elkerüli az egyszeri, nagy kibocsátásokkal járó beavatkozásokat, mérsékli a zavarások – például az erdőtűz vagy a tömeges pusztulás – kockázatát, és kiegyenlítettebb szénmegkötési pályát biztosít. A vágásos rendszerekben (BAU) ugyanis a fakitermelés nagy mennyiségű faanyagot mozgat meg egyszerre, ráadásul a faanyagban tárolt szén rövid időn belül – például energetikai felhasználás során – visszakerül a légkörbe.
Ezzel szemben a kisebb léptékű, szelektív beavatkozások mellett az élőfakészlet nagyobb része folyamatosan megmarad, és a kitermelt faanyag is nagyobb arányban hasznosulhat hosszabb élettartamú termékekben. A különbség tehát nem csupán a kivágott fa mennyiségében, hanem a szén légkörbe való visszakerülésének ütemében és a faanyag minőségében is megmutatkozik. A NEM forgatókönyv annyiban kedvezőtlenebb a BAU-nál is, hogy a feltételezett erdőtüzek azonnali emisszióval járnak. Akárcsak az élőfakészletnél, itt is igaz, hogy a NEM szcenárió idősora rövid távon a BAU pályája fölé vagy alá kerülhetne attól függően, hogy egy-egy erdőrészletben pontosan mikor következik be erdőtűz.
A legnagyobb pénzügyi veszteség ott keletkezik, ahol nincs beavatkozás
A pénzügyi elemzés alapján mindhárom forgatókönyv negatív nettó jelenértékkel zárt, ami a gyenge termőhelyi adottságokból fakadó alacsony gazdasági értékű erdőállomány és a magas erdőfenntartási költségek következménye. A veszteség mértéke azonban jelentősen eltér: az MfR-forgatókönyv nettó jelenértéke 50 éves időtávon -65,8 millió Ft, a BAU esetében -110,4 millió Ft, míg a NEM forgatókönyv esetében -179,7 millió Ft. Vagyis a kezeletlenség nem csupán ökológiai, hanem pénzügyi értelemben is a legkedvezőtlenebb pályát jelenti, hiszen érdemi bevétel nélkül jelentkeznek az újratelepítés költségei.
3. ábra: Az egyes forgatókönyvek kumulatív pénzügyi egyenlegének alakulása nettó jelenértéken (millió Ft) – Forrás: masfelfok.hu
Egy esetleges erdőtűz ráadásul nemcsak az érintett állományban okoz kárt, hanem a környező területekre – adott esetben a belterületre és az infrastruktúrára – is veszélyt jelenthet. Még ha a bekövetkezés valószínűségét alacsonynak tekintjük is, a potenciális károk nagysága miatt ez a kockázat jelentős, és tovább ronthatja a NEM forgatókönyv amúgy is kedvezőtlen pénzügyi pályáját.
A pénzügyi egyenleg lefutását a 3. ábra érzékelteti. Látható, hogy a veszteségek mindhárom forgatókönyv esetében fokozatosan nőnek: a lefelé tartó görbék folyamatosan kumulálódó veszteséget indukálnak, egy-egy év értéke az addigi összes kiadás és bevétel nettó jelenértékét mutatja. Ez alól kivételt csak a BAU azon évei jelentenek, amikor jelentős bevételt eredményező végvágás történik, de az ezt követő években az újratelepítés és az ápolás kiadásai gyorsan felemésztik az értékesítés bevételét.
Mégis miért marad kezeletlen az erdők egy része?
Elemzésünk alapján a leromlott minőségű erdők kezelési gyakorlatában elsősorban nem az a kérdés, hogy a BAU vagy az MfR a szakmailag kedvezőbb megoldás, hanem az, hogy egyáltalán megvalósul-e bármilyen aktív kezelés. Számos esetben ugyanis a jogszerű, hagyományos vágásos gazdálkodás (BAU) helyett ténylegesen a NEM – az érdemi kezelés hiánya – válik domináns állapottá.
Ennek egyik legfontosabb oka a gazdasági racionalitáshoz kapcsolódó rövid időtáv. Gyenge termőhelyi adottságú, természetvédelmi előírásokkal rendelkező vagy más módon kedvezőtlen adottságú erdők esetében a fakitermelésből származó bevételek gyakran nem fedezik teljes mértékben a véghasználat, az újratelepítés és az ápolás költségeit. Ilyen helyzetben a BAU nem nyereséget, hanem előre kalkulálható veszteséget jelent. A NEM ezzel szemben rövid távon költségmentesnek tűnik: nincs azonnali kiadás, nincs finanszírozási kényszer, a döntés halasztható. Bár a halasztás hosszabb távon romló állapothoz és növekvő kockázathoz vezet, ezek a költségek időben eltolva jelentkeznek, így a döntéshozatal során kisebb súllyal esnek latba.
További tényező a kockázat aszimmetriája. A BAU esetében a tulajdonos azonnali és látható költséget vállal, miközben a bevétel bizonytalan, piaci és természeti tényezőktől függ, az éghajlatváltozással együtt pedig a bizonytalanság fokozódik. A NEM esetében a kockázatok – például egy esetleges erdőtűz vagy állományromlás – jellemzően később, és sokszor nem ugyanabban a gazdálkodási ciklusban jelentkeznek. A jövőbe vesző nehézségek visszatartó ereje kisebb, mint az azonnali kiadások súlya.
Az intézményi és tulajdonosi struktúra szintén szerepet játszik. Az osztatlan közös tulajdoni formájú magántulajdon, a korlátozott erőforrásokkal rendelkező önkormányzatok, illetve a szakmai ismeretek és kapacitás hiánya mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a BAU sem valósul meg következetesen. Ilyen körülmények között a NEM stratégia választása nem tudatos, hanem a döntés elmaradásának következménye.
Ahol ugyanakkor a BAU megvalósul, ott sem magától értetődő az MfR irányába történő elmozdulás. Ennek oka elsősorban az intézményi és szakmai beidegződés. A vágásos gazdálkodás tervezési, adminisztratív és támogatási keretei stabilan beágyazottak, a döntési logika jól ismert és kiszámítható. Az MfR ezzel szemben más szemléletet, folyamatos jelenlétet és finomhangolt beavatkozásokat igényel, amelyek nagyobb szakmai felkészültséget és hosszabb távú stratégiai gondolkodást feltételeznek. Bár számításaink szerint az MfR karbon- és pénzügyi szempontból is kedvezőbb, a különbség gyakran nem olyan mértékű, hogy önmagában áttörje az intézményi tehetetlenséget és a megszokott gyakorlat biztonságát.
Összességében tehát a döntési tér nem egyszerűen BAU és MfR között oszlik meg. Sok esetben a BAU és a NEM között dől el, hogy történik-e egyáltalán aktív beavatkozás, és csak ezt követően merül fel reálisan az MfR mint alternatíva. A klímapolitikai és szabályozási kihívás ezért kettős: egyrészt csökkenteni kell a NEM irányába ható rövid távú ösztönzőket, másrészt olyan környezetet kell teremteni, amelyben a BAU-ból való továbblépés az MfR felé szakmailag és – a tulajdonosi érdekekkel egybeeső módon – gazdaságilag is ésszerű választássá válik.
Forrás: masfelfok.hu
A közérdek csak megfelelő ösztönzőkkel érvényesülhet az erdőkben
Az eddigiekben a forgatókönyveket elsősorban az erdőgazdálkodó vagy a tulajdonos pénzügyi mérlege alapján értékeltük, és a gyakorlatban is jellemzően ez a nézőpont határozza meg a döntéseket. A bevételek, a költségek és a közvetlen kockázatok mérlegelése azonban nem tükrözi az erdőkezelés teljes hatásrendszerét.
Amennyiben a vizsgálatot társadalmi szintre tágítjuk, a kép jelentősen átalakul. A NEM – és gyakran a BAU is – nemcsak alacsonyabb pénzügyi eredményt, hanem elmaradó közösségi hasznokat is jelent: kisebb és instabilabb szénmegkötést, magasabb erdőtűzkockázatot, romló ökoszisztéma-szolgáltatásokat, gyengülő biodiverzitást, valamint alacsonyabb rekreációs, talaj- és vízvédelmi szolgáltatásokat. Ezek olyan pozitív externáliák, amelyek társadalmi szinten értékesek, de a tulajdonosi mérlegelésben általában nem jelennek meg.
Ebben az értelemben a rövid távon racionálisnak tűnő magándöntések hosszabb távon társadalmi szinten veszteséget eredményezhetnek. A gazdálkodó szempontjából a költségek és kockázatok közvetlenek és számszerűek, míg a társadalmi hasznok szétszórtan, illetve időben eltolva jelentkeznek. A magán- és társadalmi optimum eltérése klasszikus piaci kudarchoz vezet: a rendszer nem ösztönzi kellőképpen a közjavakat előállító erdőkezelési módokat. Önkormányzati tulajdon esetén ugyanakkor a magán- és társadalmi optimum közötti távolság kisebb lehet, mivel az önkormányzat a helyi közösség érdekeit képviseli, és – saját költségvetési mozgásterén belül – közvetlenül is képes forrást rendelni az erdők közjóléti funkcióinak erősítéséhez.
A nemzetközi tapasztalatok alapján a magán- és társadalmi optimum között meglévő különbség mérséklésére több szabályozási és finanszírozási eszköz alkalmazható. Ide tartozik az önkéntes karbonpiacok kialakulásának, felfutásának elősegítése, az erdők integrálása az üvegházgáz-kereskedési rendszerekbe, valamint az eredményalapú támogatási rendszerek, amelyek a ténylegesen elért szénmegkötéshez vagy kibocsátáscsökkentéshez kötődnek. A világban elterjedőben vannak azok az ökoszisztéma-szolgáltatásokért fizetett kompenzációs rendszerek is, amelyek a vízvédelmi, biodiverzitási vagy klímavédelmi hasznokat jutalmazzák. Emellett szerepet kaphatnak kockázatmegosztási alapok és államilag is támogatott biztosítási mechanizmusok, amelyek mérséklik az aktív, rezilienciát növelő gazdálkodás bizonytalanságát. Az ilyen eszközök mind képesek csökkenteni a magán- és közérdek közötti távolságot azáltal, hogy a közösségi hasznok egy részét a gazdálkodók számára is érzékelhetővé teszik.
Módszertan
A szénmegkötés számítása
A szénmegkötés elemzése során az egyes erdőkezelési forgatókönyvek kumulált karbonegyenlegét vizsgáltuk. A módszertan kialakításakor tudatosan nem az abszolút szénkészletek lehető legnagyobb pontosságú becslésére törekedtünk, hanem arra, hogy egységes, ugyanakkor konzervatív előfeltevések mellett legyenek összehasonlíthatók az egyes kezelési módok.
Az élőfakészlet esetében kizárólag a vágáslap feletti fakészlettel számoltunk. Nem vettük figyelembe sem a gyökérzetet, sem a talaj szénkészletét és annak változását. Ez a megközelítés konzervatív becslést eredményez. A szén-dioxid-egyenleg számítása során minden m3 faanyagot egységesen 1 tonna CO₂ egyenértékűnek vettünk. Bár a fajlagos karbontartalom fafajonként eltérő, az egységes átváltás torzító hatása minimális, a forgatókönyvek közötti összehasonlításából fakadó következtetéseket érdemben nem befolyásolja.
A kitermelt faanyag esetében az IPCC módszertanával összhangban eltérő oxidációs ütemeket feltételeztünk a felhasználás függvényében: ipari fánál hosszabb időszakot, rostfánál rövidebbet, tűzifánál azonnali oxidációt. A kitermelt faanyag hasznosítását minden egyes fakitermeléshez kapcsolódóan szakértői becsléssel készült konkrét választékterv alapján határoztuk meg.
A forgatókönyvek karbonegyenlege a vágáslap feletti élőfakészletben tárolt szén és a kitermelt, de még nem oxidált faanyag széntartalmának összegeként került meghatározásra.
A pénzügyi egyenleg számítása
A pénzügyi egyenleg meghatározásához minden egyes erdőrészletre külön-külön felmértük az egyes erdőkezelési forgatókönyvekhez tartozó konkrét beavatkozásokat. Meghatároztuk, hogy az adott állományban mikor, milyen intenzitással és milyen mennyiségű fakitermelés indokolt, ennek milyen közvetlen költségei vannak, valamint a kitermelt faanyag milyen választékokban és várhatóan milyen piaci áron értékesíthető. Számításba vettük továbbá az esetleges pótlási, újratelepítési és ápolási költségeket is. Ezt az ütemezett bevétel-költség struktúrát mindhárom forgatókönyvre, a következő 50 év minden egyes évére kidolgoztuk, így részletes pénzáram (cash flow) pályát kaptunk. Az időben eltérő pénzáramokat 3%-os reál diszkontlábbal számítottuk jelenértékre, vagyis a jövőbeli bevételeket és kiadásokat az infláció hatásától megtisztítva, mai értéken hasonlítottuk össze.
Köszönetnyilvánítás: A cikk alapjául szolgáló kutatás a European Climate Foundation támogatásával készült. A cikkben bemutatott kutatásról közöl cikket az Erdészeti Lapok 2026. márciusi száma, részletesebben tárgyalva egyes módszertani kérdéseket.
Forrás: masfelfok.hu
Szerzők: Kis András, Ungvári Gábor és Rácz Viktor a REKK Alapítvány kutatói, Lomniczi Gergely és Boros Attila a Pannon Örökerdő Kft. munkatársai
