Forró nyári napon indultunk neki a vidéknek, hogy olyan gazdálkodókkal találkozhassunk, akik gyakorlati tapasztalataikat tudják megosztani egy rendszerről, melyben egészséges egyensúlyban keverednek az új technikai tapasztalatok a régi (vagy mondhatjuk azt is, hogy sokszor elfeledett) tudással. A nap indítójaként holisztikus alapokkal ismerkedtünk, ami - hallva a szót és kimondva a mondatokat - egészen különleges atmoszférát teremtett, mintha nem is gyepgazdálkodásról vagy állattenyésztésről, hanem egyenesen életvezetési tanácsokról diskurálnánk.

Az olyan fejben, szívben, de akár pénztárcában is mélyre ható kérdések, mint például, hogy „Ki hozza meg a döntéseket a gazdaságban?” vagy „Kinek gazdálkodunk? Szomszédnak? Nemzeti Parknak? Kincstárnak? Banknak?” tisztázása nélkülözhetetlen, hogy ki tudjuk jelölni a célt, amiért gazdálkodunk. Tudnunk kell, hogyan viselkedjünk a tájban, hogy az lehetővé tegye számunkra azt az életminőséget, amit elképzeltünk, és hozzá kell szoknunk, hogy döntéseket hozunk. Talán ez az egyik legfontosabb dolog, hogy képesek legyünk dönteni, legyünk proaktívak, figyeljük a hatást, lépjünk az első kicsi jelre még időben, hogy ne legyen nagyobb baj, ha nem úgy mennek a dolgok, mint elképzeltük. Ezt követően pedig tervezzünk újra. Ismerős? Természetesen! Projektmenedzsmenti szóhasználatban mondhattuk volna azt is egyszerűen, hogy PDCA-ciklus[1].

A hatásos bemelegítés után már készen álltunk rá, hogy gyakorlati észrevételeket fogadjunk be. Érdekes gondolatébresztő volt, hogy az elsivatagodást nem a víz hiánya okozza, hanem a biodiverzitás csökkenése egészen addig, míg az össze nem omlik. Igaz lehet ez? Gondoljunk bele, hogy mit tesz a felületeken az erős napfény: a homok forr, az elmunkált talajon rombol, a felvénült nádon visszaverődik, így tehát az a kérdés, hogy hogyan tudunk a legtovább átfedő, zöld felületet fenntartani, ami fotoszintetizál, a négylábú önjáró komposztálóberendezések (azaz a jószág) pedig hasznosítják, majd a trágya révén tápanyagokat juttatnak a talajba, amin a felső zárt réteget patáikkal megnyitják, ezáltal ezek a csapadékkal együtt mélyebben tudnak beszivárogni, és nem maradnak a felszínen.

Természetesen itt is kulcskérdés a mérték, hiszen mostanában sokkal többet hallunk a taposási kárról, mint kerülendő dologról. Valljuk be, hogy sajnálatos módon már ez jut elsőre eszünkbe, ahelyett, hogy tudomásul vennénk, hogy az állat és a legelő összetartozik, ha jól használjuk építi, ha nem, akkor pedig rombolja egymást! A mezőgazdaság nem csak vetéskultúra, beletartozik a talaj, a táj, az ott élő állatok, egyik sem létezik önmagában.

Megfigyelhetjük, hogy a pihentetés és túllegeltetés fogalmát is át kellene gondolni, ugyanis a gyepek regenerálódó képessége nem minden hónapban és mindenhol egységesen tankönyvi 28 nap. Pihentetni addig érdemes, míg újra alkalmas lesz a terület a legeltetésre, nem pedig mire épphogy kinő a sarjú, a túllegeltetés pedig nem az állatlétszámtól függ, hanem hogy mikor találkozik adott területtel újra a jószág, és meddig lehet rajta. Emellett pedig mindig a leinkább meglegeltetett növényekre kell figyelni, mert amit szeret az állat, azt bizony tövig rágja. A tervezéskor tehát ne abból az irányból induljunk ki, hogy mit bír a legelő, hanem hogy mennyi kell, mi a reális hozam, amit elvárunk, mekkora tartalékról kell gondoskodnunk.

A bemutatón kaptunk hasznos gondolatokat is, például, hogy az állat segítségével tápanyagot tudunk mozgatni dombtetőre, vagy gyengébb területekre. Ugyanígy felvetődött a keyline (egyenes késes talajlazító) használatának kiemelt szerepe, ami nem csak arra jó, hogy a talajszelvény forgatása nélkül tömörödött rétegeket vágjunk át vele, de segítségével akár a völgyektől a gerinc felé tudunk vizet vezetni. Ha sík területen alkalmazzuk, a vékony vágatok annyi vizet fel tudnak fogni, mintha árkot ásnánk, ám ezzel a technikával egyenletesebb a talajkép, stabilabb a klíma, pozitívan hat a komposztálódási folyamatokra, ami azért lényeges, mert 1% talajszén-tartalom növekedés akár 23 mm csapadék megtartását eredményezheti számunkra.

legeltetés

 Az előre tervezés nélkülözhetetlen, ám mindig fontos, hogy legyenek tartalékok, legyen mihez nyúlni – Fotó: pexels.com

Gyakorlati tapasztalattal rendelkező előadóink arra is felhívták a figyelmet, hogy a tenyésztési feladatok időzítésével sokat tudunk tenni állatainkért: ha legnagyobb energiaszükségletet jelentő laktációs fázist akkorra tudjuk időzíteni, mikor a legelőkön magasabb hozam van, akkor a kevesebb energiát igénylő fázisoknál nagyobb mozgásterünk lehet, ugyanis mostanra már két olyan időszakunk van, mikor nincs növekmény: télen és aszálykor. Ha kisül a legelő, nem fog regenerálódni, hiába pihentetik. A legeltetési szakaszokat úgy határozzuk meg, hogy figyelembe vesszük a vegetáció állapotát, hogy hol tart az ellés, milyen más feladatok vannak még a gazdaságban, és hogy van-e a szántón olyan vetés, kelés, takarónövény, tarló, amire rá lehet hajtani az állatot.

A fentiekből már talán kezdjük érzékelni, hogy mi a különbség az állatnak a karámba történő „kicsapása” és a „jó gazda gondossága” között ebben a kontextusban. Itt most természetesen a skála két végéről beszélünk, ami soha nem fekete vagy fehér, és közte számos megoldás létezik – Rómába sem egy út vezet.

Azt leszögezhetjük, hogy a legkevésbé hasznos -mind területnek mind állatnak- ha nagy felületre hosszú távra, szakaszolás nélkül kihelyezzük az állatokat, amelyek legelőször kedvenc füveiket eszik fel, pusztítják ki, majd később pedig éhezhetnek, póttakarmányt kell biztosítani, a terület generális állapota pedig nem javul, egyik részen túlhasznált, másikon elvadult.

Valamivel jobb, ha szakaszolva négyfelé osztjuk a területeket, de még ez sem az igazi. Ha elkezdünk kaszálóval, több egységre szétbontott kisebb legelőterületekkel, a vegetáció állapotát figyelembe véve tervezni, az már komolyabb munkát igényel, de közelítünk a holisztikus menedzsmenthez.

A figyelem, szemlélet és tudásigény szükségességéhez akkor kerültünk még az előzőeknél is közelebb, mikor Sáfián László juhász, és felesége Ibolya kezdtek el beszélni. Ha ugyanis kevés a jó minőségű takarmány, de figyelnünk kell rá, hogy a bendőflórát folyamatosan szinten tartsuk, és ne állandó takarmányváltáshoz történő alkalmazkodásra kényszerítsük az állat emésztőszerveit, akkor kimondhatjuk, hogy legprecízebben azt a pásztor tudja megcsinálni, hogy adott napon belül az állományt gyengébb és jobb területekre is ráviszi.

Aki eddig kételkedett volna, már biztos lehet benne, hogy a pásztor szakma nem az egyszerű vagy lusta ember sportja. László olyan szakértelemmel és pótolhatatlan helyismerettel rendelkezik az általa évek óta járt területekről, annak növényzetéről és felújulási képességéről, az állatokról, a területváltási sorrendről, hogy szinte nem tudjuk nélküle és állatai nélkül elképzelni a tájat. Jótanácsai az állattartók felé, hogy a szántóföldi gazdáktól kérjük el a tarlót legeltetésre, a növendéket pedig tartsuk az anyja mellett, mert a fiatal állat így tud legjobban alkalmazkodni a területhez, ráadásul gyorsabban tanulja meg az utasításokat, nem szakad el a többiektől.

Ha mégsem lenne lehetőségünk pásztor alkalmazására, a területünkön mérjük fel a szálas mennyiségét, állapítsuk meg, hogy egy adott állat napi szükségletét mekkora rész fedezi, ha bizonytalanok vagyunk: kaszáljunk, mérjünk.

Házigazdánk arra az esetre is gondolt, amikor összedőlnek a terveink, és alternatív megoldásokat kell alkalmazni. Ilyenkor ártéri területek használatára lehet rákérdezni; ha van olyan gazda, aki lekaszált, de bebálázni sem érdemes a termésmennyiséget, egyezzünk meg vele. Ha engedélyt kapunk rá, használhatunk belvizes foltokat, nádasokat, fertőket, szomszédok tarlóit. Illetve már sok helyen látszik, hogy a kukorica nem bírja a jelenlegi hőstresszt, amennyiben a szántón gazdálkodó a még értékelhető állományt felajánlja, egyezzünk meg vele.

Összefoglalva tehát elmondhatjuk, hogy az előre tervezés nélkülözhetetlen, ám mindig fontos, hogy legyenek tartalékok, legyen mihez nyúlni. Az egyre szélsőségesebbé váló körülmények közt nem mulasztottuk el a támogatáspolitika felé sem megfogalmazni kéréseinket. Tisztában vagyunk vele, hogy az ellenőrizhetőség fontos tényező, ám minden körülmény jogszabályban történő rögzítése nem megoldás, a változó helyzethez alkalmazkodó gazdálkodókat pedig segíteni kellene, és nem csak az eredményt, a célhoz vezető megtett lépéseket is értékelnie a rendszernek.

Ennek érdekében újra kell gondolni a legeltetésekre nyitott időszakokat a védett gyepeken a vegetációs időszak eltolódása miatt - természetesen a védendő állatok és növények figyelembevételével -; téli legeltetés engedélyezését, ahol lehetséges (pl. téli tippanos területek). Önkormányzatok és közútkezelők hatékony és egységes felkészítésére lenne szükség azokra az esetekre, ha a gazdálkodó az útszél legeltetésére/kaszálására vonatkozó kérdéssel fordul azokhoz. Izgalmas kérdés lehet még az is, hogy a gazda által kiválasztott stockpiling[2] területeken ne legyen büntetendő a tisztító kaszálás elhagyása.

Forrás: NAK / Pető Krisztina

[1] PDCA ciklus: A Plan  (tervezés), Do (cselekvés), Check (ellenőrzés), Act (beavatkozás) kezdőbetűivel fémjelzett összefoglaló modell, mely Deming koncepciójának két sorozatához –„a szervezetek hét halálos betegsége” és a „jó menedzsment 14 ismérve”- kapcsolódik. Találkozhatunk ezzel, vagy kibővített változatával a LEAN eszköztárban és a Toyota gyártási filozófiájában is. Lényege, hogy egy négylépéses, folyamatosan ismétlődő körkörös menedzsment módszerrel dolgozunk a folyamataink kontrollálásán és fejlesztésén.

[2] Stockpiling-nak nevezzük azt a folyamatot, amikor a rendelkezésre álló gyepterület egy részét szándékosan meghagyjuk „lábon álló szénának” (standing hay): nem kaszáljuk, nem bálázzuk, de ezzel a résszel számolunk a legeltetési tervben is.