A kézműves és minőségi sütőipar erősödése, a nitrátkorlátozások miatti nyugat-európai kínálatszűkülés, valamint az exportbúza árának lejtmenete együtt tereli a magyar termelőket a magasabb fehérje- és sikértartalmú tételek felé. Bidló Gábor, az Első Pesti Malom vezérigazgató-helyettese és az Aszódi Malom vezetője szerint a fordulat lényege nem az, hogy mennyi búza terem, hanem az, hogy mennyi forint marad a végén.

– Körülbelül 5–7 éve indult az a folyamat, hogy a hazai lisztkereskedelem felől egyre több jelzés érkezett: a pékek korábbi minőségi kategóriái változni fognak – bocsátotta előre Bidló Gábor. – A piac közben másfelé is húzott: a termelők gondolkodása egyre inkább a mennyiség irányába tolódott, így a magyarországi „malmi” minőség sok esetben inkább exportcélra volt megfelelő. A korábbi, évtizedeken át jellemző 12,5%-os fehérje és 28–30-as sikér mellé felzárkózott, majd többségbe került az úgynevezett eurobúza: 11% fehérje, 26-os sikér.

Bidló szerint ennek a logikája egyszerűen piacvezérelt volt.

– Magyarországon évről évre nagyjából 5–6 millió tonna búza terem, és ennek mintegy 60 százaléka export. A fő irány sokáig Olaszország volt, ahol nem kértek magasabb fehérjét. A termelői „józan ész” tehát nem minőségben, hanem stabilan eladható tömegben gondolkodott, ráadásul a prémium és az exportbúza ára sokáig alig különbözött. Ha pedig az eurobúza és a belföldi, magasabb minőségi igényt kielégítő búza között minimális az árkülönbség, akkor nehéz rávenni a gazdát a drágább, kockázatosabb intenzívebb technológiára – fejtette ki.

A változást egy új tényező indította el: a fajták növekvő sokfélesége.

– Amikor megjelentek olyan külföldi fajták, amelyek biztosítani tudták a 13,5–14% fehérjét és a 30–35-ös sikért, több termelő elkezdett komolyabban minőségben gondolkodni. Ezzel párhuzamosan Nyugat-Európában is elmozdult a piac. Németországban, részben Ausztriában a nitrátszabályozás hatására csökkent a magas minőségű búza termelése. Ausztria felől, és részben Olaszország irányába is megjelent a kereslet a jobb tételekre – sokszor osztrák kereskedők közvetítésével – fogalmazott a szakember.

Csakhogy a prémium nem csak minőségi, hanem logisztikai fegyelem kérdése is.

– Ez akkor működik jól, ha egész éven át szállítható, homogén tételek vannak. Nálunk sokáig az volt a jellemző, hogy egy-egy termelő 300–500 tonnát adott: minden tételt külön minősíteni kellett, ami óriási procedúrát jelentett.

Bidló Gábor

Bidló Gábor – Fotó: Agroinform.hu

A háttérben genetikai törésvonal is meghúzódik.

– A bőtermő, euro minőséget hozó fajták jellemzően az úgynevezett lágy búzákhoz tartoznak. A magasabb minőséget célzó búzák pedig közelebb állnak a kemény búzákhoz. Ez a piacon nagyon markánsan elválik – fogalmazott a szakember.

Bidló szerint a követendő mintát a régóta fajtaazonos, prémiumra szervezett osztrák struktúra adhatja.

– Ausztriában 25–30 éve kialakult egy külön búzapiac: fajtaazonos, prémium minőségű, korlátozott mennyiségű tételekkel – főleg az olasz piacon. A magyar termelők egy része ehhez tudott kapcsolódni – árulta el.

A következő fordulópontot azonban már nem a fajták, hanem az árkülönbség hozta.

– 2022-től a jó minőségű, magas fehérjetartalmú búzák kínálata jelentősen leszűkült az EU-s és főként a német, részben cseh termelőket érintő nitrátrendelkezések miatt. Közben sok lett a takarmánybúza és a malmi éppen szintet „megütő” kategória. Így nagy árkülönbség alakult ki a 11–12 és a 14%-os fehérje között.

A termelői döntést Bidló egy mondatban összegzi:

a különbségnek el kell érnie azt a szintet, ahol a matek átbillen.

– Amikor ez a különbség 25–30% volt, onnantól már megérte magas minőséget termelni akkor is, ha nem 6,5–7 tonna az átlag, hanem csak 5,5 körüli. A kérdés az, eléri-e a hektáronkénti árbevétel azt a szintet, ami pozitív szaldót eredményez – jelentette ki.

A prémium búza világában ugyanakkor szűkebb a fajtaválaszték és erősebb specializáció.

– Mostanában jön egyre több az olyan fajta, amelyeket már kifejezetten erre a célra nemesítenek. Sőt, ma már a nemesítés meglehetősen helyspecifikus. Léteznek olyan nemesítési irányok, amelyek kifejezetten a kisalföldi adottságokra reagálnak: más a klíma, mint az Alpokalján, ahol több a csapadék – magyarázta.

Eközben a 2025-ös piaci évad a tömegtermelőket különösen nehéz helyzetbe hozta.

– A termelők most azzal szembesülnek, hogy a búzát gyakorlatilag nem tudják értékesíteni: az exportpiacok lelassultak. A 11%-os fehérjéjű, bőtermő kategória ára sok helyen 70 ezer forint/tonna telephely ár alá csúszott. A magas fehérjés tételekre viszont – ha kisebb ártöbblettel is – megmaradt a kereslet. A 13,5–14%-os fehérjét hozó búzákra van igény, csak az árszint lejjebb ment. Nincs meg a 25–30% különbség, de még mindig 10–15% lehet. Reális, hogy a 70 ezer alatti kommerszhez képest 80–85 ezer forint közötti áron érhető el a prémium búza – árulta el.

A lisztpiac közben ugyancsak „felfelé húzza” az elvárásokat.

– A kézműves pékségek előretörésével, a kovászos kenyerek térnyerésével nő a magasabb minőség iránti igény. Ezekhez nem elég a 11-es fehérje és 26-os sikér: 28–30-as sikértartalmú liszt kell, vagyis ennek megfelelő búza.

A termelői gondolkodás pedig – Bidló szerint – ma már nem áll meg az árnál, a költségoldal is belép a képletbe.

Aki intenzívebben, minőségre termel, annak sokszor előnye van: tápanyag-visszapótlásban, betakarításban, tárolásban is lehetnek megtakarításai, mert nem „zsigereli ki” annyira a talajt.

Egy másik, nagyon gyakorlati szempont is előkerül: a mennyiség logisztikája.

– Ha 500 hektárról 2500 tonna jön le, annak a tárolása és mozgatása könnyebb, mint ha 3500 tonna. A termelők egyre többet számolnak: a plusz ezer tonna betárolása, tisztítása, szállítása mennyibe kerül – jelezte a szakember. – Most már sokan nem csak azt nézik, hogy 70 vagy 80 ezer forint a tonnaár, hanem azt, hogy mennyi marad a végén. A vetés előkészítése, műtrágya, üzemóra, gázolaj, növényvédelem – mind bejön a fedezetszámításba.

Bidló szerint ez a szemléletváltás a következő évek egyik kulcsa lehet.

S hogy Magyarországon a földek és a termelők mindenütt képesek lennének-e erre a minőségre?

– Gyakorlatilag a leggyengébb talajokon kívül igen. A nagyon homokos, rossz vízháztartású alföldi területek megsínylik, de a Dunántúl nagy részén ezzel lehetne foglalkozni – ha nem kizárólag az exportorientáció lenne az elsődleges szempont – magyarázta a szakember.

A laikus kérdés itt kézenfekvő: ha mindenki prémiumot termel, nem tűnik el a prémium a bevételben?

– Nem. Fog működni, mert erre a minőségre folyamatosan van igény, és azt a kieső németországi több millió tonnát mi egyedül nem tudnánk pótolni.

A kockázat szerinte nem a túltermelés, hanem a széttöredezettség.

– Az a nehézség, hogy nem szabad túl sok fajtának lennie. Egy termelési övezeten belül célszerű lenne összefogni az ajánlati munkában is, ami Magyarországon szinte kizárt. Pedig az lenne a jó, ha nem 500 tonna homogén áru lenne, hanem 3–4 ezer tonna: azzal már egy nagyobb malmot is lehetne folyamatosan ellátni – árulta el.

A példát a saját gyakorlatából hozza, ahol évek alatt épült fel a bizalom és az együttműködés.

– Az aszódi malomnál öt év alatt jutottunk el oda, hogy van 10–12 termelő, akik két-három, egymáshoz közeli fajtára vállalták: összességében közel 1000 hektáron nagyjából homogén árut csinálnak. Korábban ebből a minőségből alig lehetett 5–600 tonnát összeszedni, most már majdnem 3 ezer tonna is összejött, és még van áru a tarsolyban. Ez a folyamat elindult, de hosszú távú bizalom és hosszú távú kapcsolat kell hozzá, hogy a termelő biztosan lássa: kinek tudja értékesíteni a terményét – fogalmazott végül.

Indexkép: Pexels