A Szolidáris Gazdaság Központ kutatása szerint a távhő rendszerszintű zöldítése akár a városi légszennyezés és a hazai kibocsátások jelentős csökkentésére is alkalmas lenne. A fejlesztéseket azonban jelenleg a központosított árképzés, az elaprózott támogatási rendszer és a megújulók integrációjának intézményi akadályai teszik szinte kivitelezhetetlenné. Ráadásul épp ott van a legnagyobb potenciál, ahol ma a legszűkebb a mozgástér: az önkormányzati távhőszolgáltatóknál.

A hazai távhőszolgáltatást gyakran övezi bizalmatlanság: sok fogyasztó drágának, elavultnak és nehezen szabályozhatónak tartja, miközben a szektor valójában jelentős potenciált rejt, és a zöld energiaátmenet egyik kulcsfontosságú pillérévé válhatna.

A rendszer zöldítése érdemben hozzájárulhatna a dekarbonizációhoz – ahogy arra Gelencsér Dávid és Sáfián-Farkas Fanni 2023-as elemzésükben is rámutattak. A távhő további előnye, hogy a hőtermelés térben elkülöníthető a felhasználás helyétől, ami számottevően képes javítani a levegő minőségét. A távhő így nemcsak az emissziócsökkentés eszköze lehet, hanem közegészségügyi és városminőségi szempontból is az egyik legkézenfekvőbb megoldásként szolgál.

A Szolidáris Gazdaság Központ 2025-ös kutatása a hazai távhőszektort térképezte fel, azt vizsgálva, milyen szerepet játszhat a zöld energiaátmenetben, milyen mozgástere van a szolgáltatóknak, és hogyan kapcsolható össze a távfűtés fejlesztése a társasházak energiahatékonysági intézkedéseivel. A kutatás nyolc önkormányzati szolgáltató gyakorlatát vizsgálta meg. A cikk ezen kutatás legfontosabb tapasztalatait és tanulságait ismerteti.

Honnan indulunk? A távhőszektor jelenlegi helyzete Magyarországon

A távhő zöld átmenetben képviselt potenciáljának megértéséhez érdemes röviden áttekinteni, honnan is indult ez az ágazat hazánkban.

A hazai távhőrendszerek döntő többsége az állami irányítású, szocialista időszakban, az 1950–60-as évektől kezdve épült ki. Eredetileg elsősorban ipari fogyasztók ellátását szolgálták, majd a lakásépítési programokkal párhuzamosan terjedtek el a lakossági szektorban is. Ma körülbelül 675 ezer lakás, vagyis mintegy másfél millió ember fűt távhővel – ez a teljes hazai lakásállomány 16%-a. Összesen 93 településen működik 217 távhőrendszer, ám ezek közül mindössze 40 felel meg a „hatékony távfűtés” kategóriának.

Hatékony távfűtés/távhűtés: olyan távfűtési vagy távhűtési rendszer, amely legalább 50%-ban megújuló energia, 50%-ban hulladékhő, 75%-ban kapcsolt energiatermelésből származó hő vagy 50%-ban ilyen energiák és hők kombinációjának felhasználásával működik.

A legnagyobb lefedettség Budapesten van, ahol a teljes hazai távhős lakásállomány 36%-a található. A megújuló energia részaránya a távhőtermelésben 2023-ban mindössze 20% volt, miközben a 2030-as cél az 50% elérése. A következő évek egyik kulcskérdése ezért az, hogy a szolgáltatók milyen technológiai, hálózati és finanszírozási feltételek mellett tudják ezt az ugrást megvalósítani.

A távhőszektor működését ma alapjaiban határozzák meg a strukturális és szabályozási problémák. Az egyik legjelentősebb akadály az árképzés erősen központosított és rugalmatlan rendszere. A kormány a rezsicsökkentés bevezetése során 2011 és 2014 között teljesen centralizálta a távhőárak megállapítását, így minden releváns döntés miniszteri hatáskörbe került, az önkormányzatok mozgástere pedig gyakorlatilag formálissá vált. Jelenleg legfeljebb a csatlakozási díjakról dönthetnek, az árképzésbe azonban nincs érdemi beleszólásuk. A lakossági díjakat 2011-ben befagyasztották, majd a 2013–2014-es rezsicsökkentés további – nem költségalapú – árcsökkentéseket hozott. Ennek következtében a mai lakossági árak már nem tükrözik a valós működési és beruházási költségeket. A szektor pénzügyi helyzetét tovább rontotta a KÁT-rendszer (kötelező átvételi tarifarendszer) megszüntetése a földgáztüzelésű kapcsolt erőműveknél, ami jelentős bevételkiesést okozott a távhőtermelőknek.

KÁT-rendszer: vagyis a kötelező átvételi rendszer (vagy tarifa) a megújuló energiaforrásból és hulladékból történő villamosenergia-termelés ösztönzésének egyik hazai eszköze, amely lehetővé tette a termelők számára, hogy a villamos energiát a piaci árnál magasabb, jogszabályban meghatározott áron, egy átvételre kötelezett szolgáltató részére értékesítsék.

A jelenlegi árszabályozás három pillérre épül: a lakossági árakra (amelyek 2013 óta rögzítettek politikai megfontolások alapján), a termelői árakra, valamint a fajlagos szolgáltatói támogatásokra. A rendszer logikája azonban több ponton is elavult. 

A szabályozás a „legkisebb költség elvét” követi, ami a legolcsóbb – sokszor a legelavultabb – technológiákat hozza versenyelőnybe, így a régi gázkazánok is kedvezőbb pozícióban maradnak a korszerűbb, megújuló alapú rendszerekkel szemben. A szolgáltatásbiztonság, vagyis a tartalékkapacitások fenntartásának költségei pedig egyáltalán nem elismertek a rendszerben, hiába jelentenek komoly és elkerülhetetlen kiadást. Bár a Magyar Energetikai és Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) készíti elő az árjavaslatokat, ez csak a termelői árakra vonatkozik – a lakossági díj továbbra is politikai döntés eredménye, ami erősen beszűkíti a szolgáltatók gazdasági mozgásterét.

A szabályozás másik kritikus eleme a nyereségkorlát: a szolgáltatók legfeljebb 2% nyereséget érhetnek el a bruttó eszközérték után, ami 4,5%-ra nőhet, ha részben megújuló energiát használnak – de a plafon túllépése esetén azonban a többletet a következő évben levonják.

A szabályozási bizonytalanság mellett a távhőszektor további strukturális akadálya a rendszerek fenntartásának és fejlesztésének mindennapi realitásából fakad. A hazai távhőhálózat jelentős része elöregedett, folyamatos karbantartást és korszerűsítést igényel, miközben a távhőtermelésben foglalkoztatottak száma csökken, a szektorban pedig stagnál a MEKH adatai szerint.

A fejlesztések és beruházások finanszírozása hosszú ideje megoldatlan kérdés. Az uniós és állami pályázatok esetlegessége, az önkormányzatok kapacitáskorlátai és szűkös pénzügyi mozgástere, valamint a jelenlegi díjpolitika egyaránt ellehetetlenítik a modernizációhoz szükséges források előteremtését, és jelentősen korlátozzák a beruházások megtérülését és tervezhetőségét. A jelenlegi rendszerre leginkább egyfajta finanszírozási pulzálás jellemző: a szektor nem kiszámítható, többéves fejlesztési ciklusok mentén jut forrásokhoz, hanem ritkán megnyíló, egyszeri, nagy volumenű támogatási hullámokból. Ezek ugyan időszakosan jelentős fejlesztéseket tesznek lehetővé, de nem biztosítanak folyamatos, tervezhető beruházási ritmust – miközben az építőipari kapacitások sem mindig képesek ezeket a hirtelen jelentkező igényeket rugalmasan lekövetni. A hálózatok bővítése, az infrastrukturális modernizáció és mindezekkel párhuzamosan a rendszerek dekarbonizációja így egyszerre ütközik forrás- és szabályozási korlátokba — miközben a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének elvárása egyre sürgetőbb.

A banki finanszírozás szintén nehezen hozzáférhető. A nyereségkorlát, a kiszámíthatatlan cash-flow és az önkormányzati hitelfelvétel korlátozása miatt a szolgáltatók hagyományosan gyenge hitelképességű szereplőknek számítanak. Ennek eredménye pedig egy olyan rendszer, amely nem ösztönzi sem a fejlesztést, sem a technológiaváltást, ellenben a távhőszolgáltatókat tartósan a veszteségesebb működés és a bizonytalan tervezési környezet felé tolja.

Külön nehezítő tényező, hogy a távhő korszerűsítése a fogyasztói oldalon is beruházásokat igényelne: okos szabályozást és mérési rendszereket, energiahatékonysági fejlesztéseket a társasházakban és lakásokban. Ezekhez azonban sem megfelelő finanszírozási forrás, sem társadalmi ösztönző nem áll rendelkezésre – ugyanis a rezsicsökkentés fenntartása gyakorlatilag megszüntette az energiahatékonysági beruházások lakossági motivációját. A hálózatok bővítésének és korszerűsítésének sikere és társadalmi támogatottsága ráadásul csak tudatos és proaktív lakossági bevonással és tájékoztatással lenne megteremthető, amely ma többnyire esetleges vagy hiányos.

távhó

A távhő rendszerszintű zöldítése akár a városi légszennyezés és a hazai kibocsátások jelentős csökkentésére is alkalmas lenne– Fotó: Pixabay

Megújulók: a távhő jövője?

A távhőszektor strukturális korlátai mellett a megújuló energiaforrások integrálása is komoly nehézségekbe ütközik. A 2010-es évektől a hazai energiapolitika számos ponton átalakult, ami a megújuló alapú távhőtermelésre is jelentős hatással volt. A Nemzeti Cselekvési Terv 2020-ra 14,65%-os megújuló részarányt tűzött ki célul, ezen belül a fűtési szektorban majdnem 19%-ot, aminek körülbelül kétharmadát a távhőrendszerektől várták. A tervek szerint 2015–2020 között valósult volna meg a növekedés döntő része, ez idő alatt a megújuló energia alapú távhőtermelés évi 40%-ot meghaladó ütemben (évi 2,5-3 PJ-lal) bővült volna. A 2017-es statisztikai korrekciók azonban jelentősen torzították a képet: 2017-ben módosult a háztartási tüzelőanyagok (tűzifa) számítási módja, ami miatt a biomassza-felhasználás kimutatott mennyisége 2011-ben 30,3 PJ-ról 76,2 PJ-ra nőtt. Ennek következtében a megújuló részarány közel duplázódott, 2016-ra alig maradt el a 14,65%-os célkitűzéstől, mindez jelentős technológiai fejlesztés nélkül.

A 2018-2023-as Nemzeti Energia-és Klímaterv (NEKT) további növekedést irányzott elő: a megújulók távhőn belüli részarányát 7,5 PJ-ról 12,3 PJ-ra növelné. Ehhez összesen mintegy 0,99 PJ geotermikus és 3,8 PJ biomassza-termelési növekményre lenne szükség a következő hat évben. Ez kapacitásban körülbelül 50–100 MW új geotermikus, valamint 265–370 MW biomassza-távhőtermelő teljesítmény kiépítését jelenti. A gyakorlat azonban elmarad a tervektől: a jelenleg futó geotermikus és biomassza-projektek tervezett kapacitásai alapján a geotermikus bővülés várhatóan teljesíthető, biomassza esetében azonban jelentős rés marad a célok és a reálisan megvalósítható fejlesztések között.

A megújulók fejlesztése előtt álló legnagyobb akadályok: a beruházási költségek folyamatos drágulása és a szabályozási bizonytalanságok. A jelenlegi támogatási és szabályozási rendszer nem ösztönzi a fosszilis energiahordozókról való átállást: a rezsicsökkentett lakossági árak miatt a megújuló beruházások megtérülése bizonytalan, bizonyos esetekben pedig gazdasági értelemben hátrányt jelent a földgázzal szemben.

Különösen komplex kihívások jellemzik a geotermikus beruházásokat és azok fenntartását. Bár Magyarország geotermikus adottságai kedvezőek – a geotermikus gradiens 5-7°C/100 m – a rendszerek fenntartható működéséhez olyan célzott fejlesztési forrásokra és integrált tervezési megközelítésre lenne szükség, amely a gazdasági, társadalmi és ökológiai szempontokat egyaránt figyelembe veszi. A hatalmas költségek és a fúrási engedélyek mellett kritikus kihívás a visszasajtolás is.

Bár az előírások kötelezővé teszik a visszasajtoló kutak telepítését, ezek a beruházások rendkívül költségesek és technológiaigényesek, ráadásul a gazdasági kockázat is jelentős, hiszen egy-egy fúrás sikere egyáltalán nem garantált. A visszasajtolás energiaigénye ráadásul kőzettípustól függően akár meg is haladhatja a kitermeléssel nyerhető energiamennyiséget: míg töredezett karsztos kőzetekben jellemzően gazdaságos, addig homokkő esetében gyakran nem az. A szolgáltatók így a visszasajtoló kutak telepítése helyett sokszor inkább kifizetik a kisebb anyagi terhet jelentő bírságot. Ez azonban hosszú távon súlyos környezeti kockázatokat hordoz, mivel a magas sótartalmú termálvíz felszíni befogadókba vezetése az ökoszisztémák károsodását és a földalatti vízkészletek kimerülését okozhatja.

A geotermikus termeléshez kapcsolódó metánkibocsátás kezelése szintén rendezetlen terület: a kitermelt gáz ugyan energiatermelésre hasznosítható lenne, erre azonban jelenleg nincs érdemi gazdasági ösztönző.

Jó példa: A szegedi metáncsapda

Szegeden kísérleti projekt indult ennek kezelésére: egy Svájci Alap által támogatott program keretében minden termelőkútra gázcsapdát telepítenek, és a felfogott gázt kontrollált körülmények között égetik el. Az égéshővel ráfűtenek a termálvízre, így annak hőmérséklete 92 fokról 95 fokosra emelhető, ami további importgáz kiváltását teszi lehetővé. A megoldás úttörő jelentőségű, sikere esetén akár más városok számára is mintaként szolgálhat.

A fenti kihívások együttesen oda vezetnek, hogy a NEKT 2023-ra kitűzött megújulóenergia-céljainak teljesítése a jelenlegi intézményi, szabályozási és finanszírozási feltételek mellett rendkívül nehéz, sok esetben pedig reálisan elérhetetlennek tűnik. A zöld átállás ütemét lassítja, hogy hiányoznak azok a nemzeti és regionális szintű fejlesztési koncepciók, és komplex, helyspecifikus tervek, amelyek a gazdasági, technológiai, társadalmi és környezeti szempontokat integrált módon kezelnék.

A hazai távhőszektor tehát számos strukturális és szabályozási akadállyal küzd: a központosított árképzés, a bizonytalan finanszírozási gyakorlat, az elöregedett infrastruktúra és a megújuló források nehéz integrálhatósága együtt nehezítik a hatékony, fenntartható működést. A fejlesztések gyakran eseti támogatásoktól függenek, a beruházások előre tervezhetősége korlátozott, ez pedig mind lassítja a zöld átmenet folyamatát.

Lehetséges irányok: önkormányzati szerepvállalás és közszolgáltatás

A távhőszektor fenntartható fejlesztésében kulcskérdés az energiainfrastruktúra (hálózat, termelés, szolgáltatás) tulajdonosi szerkezete, mivel az meghatározza az önkormányzat fejlesztési, zöldítési mozgásterét és az ehhez kapcsolódó irányítási rendszert is. Amikor a szolgáltatás, vagy akár a termelés is önkormányzati kézben van, jelentősen kiszélesednek az önkormányzat beavatkozási lehetőségei a hálózat modernizálásában, a zöld átállás előmozdításában és a lakossági érdekképviselet érvényesítésében. A köztulajdon ugyanis lehetővé teszi az energiatermelés és -szolgáltatás végzését, ami pénzügyi előnyöket is hozhat. Fontos azonban megjegyezni, hogy a köztulajdon nem garantál automatikusan kiterjedt lakossági beleszólást, de a közműcég elképzelhető, mint demokratikus intézmény, ami alkalmas lehet arra, hogy közösségi (civil és lakossági testületek) felügyelet révén beleszóljon a fejlesztésekbe, a környezeti hatásokba vagy akár az árszabásba.

A 2000-es évek óta Európában egyre erősödik az a trend, hogy a víz, energia, hulladék, lakhatás, közlekedés – tehát az alapvető közszolgáltatások – újra önkormányzati tulajdonba kerülnek. Ezt a folyamatot nevezzük remunicipalizációnak. A jelenség több okra vezethető vissza: a privatizált szolgáltatók gyakran rossz minőségű ellátást nyújtottak, elmaradtak a szükséges hálózatfejlesztések, a zöld átmenet üteme pedig lassú maradt.

A fűtés dekarbonizációjához szükséges befektetéseket a magánszereplők sokszor nem látták megfelelő időtávon megtérülőnek, a szolgáltatás nem volt megfizethető a profitvárakozások miatt, és nem történt meg a helyi lakosság érdemi bevonása. A 2008-as válság után egyre több privatizált közműszolgáltató került szembe pénzügyi és működési nehézségekkel, ami a szolgáltatás romlásához, lakossági ellenálláshoz és végül sok esetben az önkormányzati visszavételhez vezetett. A remunicipalizáció mögött rendszerint társadalmi mozgalmak, civil és lakossági ellenállás, valamint a szakszervezetek aktív részvétele áll, amelyek gyakran közösen lépnek fel annak érdekében, hogy a közszolgáltatások megbízhatóbbá, olcsóbbá és környezetileg fenntarthatóbbá váljanak.

Ugyanakkor Magyarországon nem teljesen így alakult ez a történet. A távhőszektor fejlődését elsősorban nem a túlzott piaci jelenlét akadályozta, hanem a túlzott állami centralizáció, amely jelentősen korlátozza az szűkíti az önkormányzatok mozgásterét. Bár a távhőszolgáltatók többsége hivatalosan önkormányzati tulajdonban van, a stratégiai döntéseket az árképzéstől a hitelfelvétel szabályozásán át a forráselosztásig állami szinten szabják meg. Az állami szabályozás és felügyelet szinte teljesen kiszorítja a helyi autonómiát. Így míg az önkormányzati tulajdonú távhőszolgáltatók formálisan lokálisnak mondhatók, valójában nem rendelkeznek azokkal a döntési jogosítványokkal és működési keretekkel, amelyek a remunicipalizáció nemzetközi példáiban sikerre vitték a közszolgáltatások átalakítását.

Jó példa: Budapesti Közművek és a fővárosi Stadtwerke-jellegű modell

Budapesten az önkormányzati közszolgáltatások integrációjára jó példát ad a 2021-ben létrehozott Budapesti Közművek Nonprofit Zrt., amely 100%-ban a Főváros tulajdonában álló holdingként öt vállalatot fog össze, összesen hat szolgáltatási területtel: hulladékgazdálkodással, kertészettel, kéménysepréssel, köztisztasággal, távfűtéssel és temetkezéssel.

A struktúra egy ún. kvázi Stadtwerke-modellnek felel meg – egy Európában elterjedt önkormányzati működési formának, amely a különböző közszolgáltatások összehangolt irányítására épül. Bár a magyar közigazgatás centralizáltsága miatt a modell nem tekinthető teljes értékű Stadtwerke-nek (például az energiaszektor kulcsterületei nem kerülhetnek helyi felügyeletbe), az integrált szervezeti forma így is jelentős előrelépést jelent. Lehetővé teszi a közszolgáltatások közös stratégiai tervezését, a fejlesztések összehangolását, valamint a hatékonyabb és fenntarthatóbb működést. A Stadtwerke-modell alapelve szerint a közszolgáltató célja „az adott közösség nem elsősorban nyereség-szemléletű, de gazdasági értelemben hatékony, korszerű vállalatvezetési elvek mentén összehangolt kiszolgálása”.

Mi válthatja fel a privatizált szolgáltatási modelleket?

A két korlát (túl erős piaci logika vagy túl erős állami kontroll) elleni küzdelem azonban nem feltétlenül zárja ki egymást, hanem létezhetnek olyan modellek, amelyek egyszerre képesek mindkettőt biztosítani. Álláspontunk szerint egy valódi önkormányzati autonómiával rendelkező rendszerben, amelynek a távhőszolgáltatás is részét képezi, a távhő lehet egyszerre lokális, hatékony és a köz kezében lévő szolgáltatás. A megoldás tehát nem az államosítás és nem is a privatizáció, hanem a közszolgáltatás olyan kiterjesztett köztulajdonban való működtetése, amelyben a helyi önkormányzatok, és velük együtt a lakosság, a fogyasztók és a civilek érdemi döntési jogokkal rendelkeznek. Érdemes tehát a közösségi tulajdon decentralizált, demokratikus formáját helyi viszonyainkra adaptált formáját kikísérletezni.

A magánszolgáltatói struktúrák helyett több olyan megoldás is létezik, amelyek biztosítják az önkormányzati mozgásteret és a közszolgáltatás jellegét. Megoldások lehetnek új önkormányzati cégek létrehozása, integrált közműtársaságok fejlesztése – ezt már sok helyen láthatjuk is Magyarországon –, vagy az önkormányzati tulajdonrész növelése. A tulajdonosi struktúrák átalakítása azonban csak akkor hoz valódi változást, ha együtt jár a döntéshozatal demokratizálásával is: a közösségi felügyelet, a lakossági és civil beleszólás, a nagyobb transzparencia mind hozzájárulhat ahhoz, hogy a távhő közszolgáltatásként hatékonyabban, igazságosabban és fenntarthatóbban működjön.

Egy érdekes modell erre az ún. public-common partnershipek, vagyis a köz és közösségi együttműködések modellje. Itt a közszféra – esetünkben az önkormányzat – együttműködik, társulásba lép helyi civil szervezetekkel, szövetkezetekkel, társadalmi vállalkozásokkal. Tehát például egy energiaszövetkezet szerepet kap a hőtermelésben, így nem csak az önkormányzati képviseleti politikán keresztül van biztosítva a lakosság beleszólása, hanem közvetlen módon, a szövetkezeti tagság által, tulajdonviszonyon keresztül. Ez bővíti a szolgáltató demokratikus kontrollját, és elősegíti a stabil, hosszú távú fejlesztési racionalitás létrejöttét.

A jelenlegi hazai rendszer természetesen nem engedi ilyen modellek létrejöttét. Azonban fontos cél lehetne, hogy megpróbáljunk olyan belépési pontokat találni a rendszerbe, amelyeken keresztül a távhőszolgáltatók elindulhatnak egy hasonló irányba. Ilyenek lehetnek például társasházi lakóközösségekkel, közös képviselőkkel kialakított együttműködések, amelyek elősegítik az energiahatékony felújításokat és a rendszer bővítését új felhasználókkal.

A szolgáltatók számára ugyanis kihívást jelent a lakók aktív bevonása a döntésekbe és fejlesztésekbe. Ezt támogathatják olyan önkormányzati–civil együttműködések, amelyek közösségszervező módszerekkel képesek lennének elérni a lakókat, ha a közös képviselő részvétele elégtelennek bizonyul. Emellett érdemes a helyi megújuló energiaforrások használatát is bővíteni, például nyáron a használati melegvíz előállításához napelemes rendszereket kialakítva–bevonva, akár energiaközösségek keretében. Már az ilyen apró, lokális kezdeményezések is jelentős előrelépést jelenthetnek a távhő demokratikusabbá, zöldebbé és a szolidárisabbá alakításában.

Jó példa: Kaposvár biomassza-alapú átállása

Kaposváron a távhőszolgáltatást és termelést a 83%-ban önkormányzati holdingban lévő Kaposvári Vagyonkezelő Zrt. látja el. A Kaposhő 2023-ban helyezte üzembe a 15 MW teljesítményű biomassza-fűtőművet, amely 4,8 milliárd forintos – végül 100%-os támogatási intenzitású KEHOP pályázatból – beruházással valósult meg, és évente mintegy 12 000 tonna CO₂-kibocsátást vált ki. Emellett Kaposváron megmaradt a kapcsolt gázos energiatermelés is, így a megújulós részarány a hőtermelésben 50% feletti. Fontos azonban, hogy az ilyen típusú fejlesztések csak speciális, egyedi feltételek mellett jutottak 100%-os támogatáshoz; ez nem minden önkormányzat számára volt elérhető, és nem is tekinthető kiszámítható finanszírozási gyakorlatnak.

A kaposvári modell erőssége a keresleti oldalon is megmutatkozik: a rezsicsökkentés időszaka előtt a város a Panelprogramot kiegészítve a távhős épületek 96%-át energetikailag felújította, ami 1996 és 2012 között 50%-os hőigény-csökkenést eredményezett. Ezt követően a távhővel ellátottak köre először 2012-ben 30%-kal, majd 2018-ban további 20%-kal bővült. A felújítások során a szolgáltató szorosan együttműködött a közös képviselőkkel, és a lakógyűléseken tanácsadással, szemléletformálással is aktívan jelen volt.

Jó példa: Megújulók kombinálása Miskolcon – geotermia és biomassza egy rendszerben

A 100%-ban önkormányzati tulajdonú Miskolc Holdinghoz tartozó MIHŐ Kft. közel 32 500 lakossági és 500 intézményi fogyasztót lát el, a hőigényt pedig három forrásból fedezi: geotermiából, biomasszából és földgázból. A megújulók aránya így tartósan 50% felett van, ami elnyerte a Távhő Ökocímkét is.

Miskolc különlegessége, hogy a két megújuló technológia egymást kiegészítve szolgáltat: nyáron szinte teljes mértékben geotermia fedezi a hőigényeket, télen pedig a hidegebb időszakokban lép be a biomassza és szükség esetén a gázos csúcskazánok. A MIHŐ emellett hangsúlyt fektet a szemléletformálásra: energiatakarékossági tippeket, kisfilmeket és edukációs programokat kínál a lakosságnak és intézményeknek.

A hazai távhőszektor előtt álló kihívások tehát egyszerre technológiai, szabályozási és finanszírozási természetűek: az elöregedett hálózatok, bizonytalan támogatási gyakorlat, szigorú nyereségkorlátok és a centralizált árképzés mind jelentősen korlátozzák a szolgáltatók mozgásterét. A megújuló energiaforrások integrálása, a társasházak energiahatékonysági fejlesztése és a helyi közösségek aktív bevonása azonban lehetővé tenné, hogy a távhő egyszerre váljon környezetileg és gazdaságilag fenntarthatóbbá, valamint társadalmilag beágyazott szolgáltatássá. Az önkormányzati tulajdon és a demokratikus döntéshozatali modellek, például a public-common partnershipek, lehetőséget teremtenek arra, hogy a helyi közösségek ne csupán fogyasztóként, hanem alakítóként is részt vegyenek a fejlesztésekben.

A siker kulcsa tehát a decentralizált, rugalmas, átlátható és hosszú távon tervezhető finanszírozási és szabályozási keretek kialakítása lehetne. Jelenleg azonban idealisztikus elképzelés a teljes távhőszolgáltatás municipalista hagyományok mentén való átalakítása, hiszen az önkormányzati mozgástér és a közösségi részvétel erősen korlátozott.

Ezért a zöld és demokratikus távhőrendszer kialakításához vezető út a meglévő szabályozási és finanszírozási keretek között tett lépésekkel kezdődik. Meg kell találjuk azokat a belépési pontokat – legyen szó új önkormányzati modellekről, civil együttműködésekről vagy lokális energiaközösségekről –, amelyek mentén el tudunk kezdeni építkezni annak érdekében, hogy a távhő ne csak a városi környezet minőségét és a klímavédelmet szolgálja, hanem a közösségi energiakezdeményezések katalizátorává is válhasson.

Forrás: masfelfok.hu – Szerzők: Mihov Kata és Úr Eszter, a Szolidáris Gazdaság Központ munkatársai
Indexkép: pixabay.com