Etiópia északi fennsíkjai Afrika különösen régi mezőgazdasági kultúrtájai közé tartoznak. A térség hosszú évszázadok, sőt évezredek óta fontos szerepet játszik a növénytermesztésben, és számos, ma is jelentős kultúrnövény története kapcsolódik hozzá. A hüvelyesek és gabonafélék mellett van egy másik növény, amelynek múltja jóval kevésbé ismert: a szőlő.
Tigray területén ma is találhatók olyan idős szőlőtőkék, amelyeket generációkon keresztül családok őriztek meg. Ezek nem nagy, összefüggő ültetvényekben nőnek, hanem házak mellett, falusi kertekben, templomok közelében és más kisebb mezőgazdasági területeken. A kutatók szerint éppen ez a hagyományos gazdálkodási forma járulhatott hozzá ahhoz, hogy bizonyos genetikai vonalak napjainkig fennmaradjanak.
Régészeti leletek is őrzik a szőlőtermesztés nyomait
Egy földrajztudósokból, agronómusokból és régészekből álló kutatócsoport azt vizsgálta, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a mai tigrayi szőlőtőkék és az ókori mezőgazdasági hagyományok. A mai Etiópia területén fekvő egykori Aksumita Királyság régészeti lelőhelyein több olyan leletet is feltártak, amely arra utal, hogy a szőlő és a bor már az ókorban jelen volt a térségben. Előkerültek szőlőmagok, bor tárolására használt edények, sziklába vájt prések, valamint történelmi források is beszámolnak a szőlő műveléséről.
A kutatók arra voltak kíváncsiak, vajon a ma Tigrayban élő szőlőtőkék között találhatók-e olyanok, amelyek genetikai kapcsolatban állhatnak ezekkel a korai betelepítésekkel.
Nem klasszikus szőlőültetvényekben maradtak fenn
A mediterrán térség rendezett szőlőültetvényeivel szemben Tigrayban egészen más módon őrizték meg a növényt. A szőlőt gyakran a háztartások környezetében, falusi kertekben vagy vallási épületek közelében nevelik. A termést frissen fogyasztják, megosztják a szomszédokkal, illetve fürtöket adományoznak az etióp ortodox egyház közösségeinek.
A tőkéknek gyakorlati szerepük is van: a forró, száraz évszakban árnyékot biztosítanak a házak és udvarok környékén. Sok szőlőtő nem kereskedelmi szaporítóanyagból származik. A családok generációkon keresztül dugványokat adtak tovább egymásnak, így a növényanyag helyi cserekapcsolatok révén maradt fenn.
Ez a rendszer hosszú idő alatt sajátos helyi szelekciót alakíthatott ki.
_fitmax_750x750_0.jpg "szőlő")
Egy földrajztudósokból, agronómusokból és régészekből álló kutatócsoport azt vizsgálta, hogyan kapcsolódhatnak egymáshoz a mai tigrayi szőlőtőkék és az ókori mezőgazdasági hagyományok – Fotó (illusztráció): pexels.com
Több korszak örökségét hordozhatják
A vizsgálatok eredményei összetett genetikai és történelmi örökségre utalnak. A kutatók szerint egyes tigrayi szőlőtőkék származásának egy része az aksumita korszakhoz köthető. A szőlő valószínűleg az ókori keleti mediterrán térségből, valamint a Vörös-tengeren keresztül működő kereskedelmi útvonalakon érkezhetett a térségbe.
Később újabb szőlőfajták kerülhettek a régióba. A 20. század elején például a szomszédos Eritrea területére is telepítettek különböző fajtákat, amelyekkel a helyi állományok kereszteződhettek. Ennek következtében a mai tigrayi szőlők genetikai képe több történelmi korszak hatását is magán viselheti.
A kutatás során a szakemberek azonosítottak egy különálló helyi vonalat, amelyet Rubaksum Tsellim néven javasoltak elnevezni. A fajta egy úgynevezett tájfajta, vagyis olyan helyi növényváltozat, amelyet nem formális nemesítési programban hoztak létre. Kialakulását hosszú időn keresztül a gazdák szelekciója, a szaporítóanyag cseréje és a helyi környezeti viszonyokhoz való alkalmazkodás alakította.
A Rubaksum Tsellim genetikai kapcsolatai mediterrán szőlőfajták felé mutatnak, ugyanakkor hosszú tigrayi termesztéstörténete miatt mára önálló helyi jellegzetességeket is hordozhat.
Száraz körülmények között is fennmaradt
A kutatók számára nemcsak a tőkék története érdekes, hanem az is, hogy milyen körülmények között képesek növekedni. A tigrayi szőlők között olyan példányokat is találtak, amelyek félszáraz környezetben, kőfalak vagy mezőgazdasági teraszok mellett fejlődnek. Egyes tőkéket mindössze kézi öntözéssel tartanak fenn.
A kutatók szerint ez arra utalhat, hogy a helyi növényanyag olyan tulajdonságokat hordoz, amelyek a szárazsághoz és a nehéz termesztési feltételekhez való alkalmazkodásban lehetnek értékesek.
Ez a jövő szőlőtermesztése szempontjából is érdekes lehet, különösen olyan térségekben, ahol az éghajlatváltozás miatt egyre gyakoribbá válik a vízhiány.
Terepi felmérésekkel és DNS-vizsgálatokkal keresték a nyomokat
A kutatás többféle tudományos módszert kapcsolt össze. A szakemberek terepi felméréseket végeztek, gazdálkodókkal készítettek interjúkat, DNS-elemzést alkalmaztak, és a szőlőmagok alakját is részletesen megvizsgálták. A terepi munkát négy felföldi térségben végezték, amelyek összesen mintegy 1269 négyzetkilométert fedtek le.
A kutatók összesen 41 szőlőtőkét dokumentáltak. A felmérés alapján úgy becsülték, hogy a tágabb régióban hozzávetőleg 1000–1500 idősebb tőke maradhatott fenn. A szőlők többsége nem önálló ültetvény része volt, hanem a gazdaságok többfunkciós növényeként élt tovább.
Rubaksa egyik szőlőtőkéje különösen érdekesnek bizonyult
A kutatás során kiemelt figyelmet kapott egy Rubaksa faluban található szőlőtő. Rubaksa a Tembien-hegység egyik elzárt, forrásokkal ellátott völgyében fekszik. A helyi lakosok elmondásai szerint a szóban forgó tőke már hosszú ideje jelen van a településen, és történetét több évtizedre visszamenően ismerték.
A kutatók leveleket gyűjtöttek róla genetikai vizsgálatokhoz, valamint a tőkén található megszáradt termésekből magmintákat is vettek. A DNS-profil elemzése meglepő eredményt adott. A Rubaksában vizsgált növény genetikai profilja nem mutatott pontos egyezést a kutatók által használt jelentős nemzetközi szőlő-adatbázisokban szereplő fajtákkal.
Ugyanakkor a genetikai elemzés kapcsolatot jelzett a mediterrán térség és a Kaukázus hagyományos szőlőfajtáival. A szőlőmagok formájának vizsgálata hasonló eredményt hozott. A magok morfológiája több szempontból olaszországi, ciprusi és görög szőlőfajtákéhoz állt közel. A különböző bizonyítékok együttesen arra utaltak, hogy egy sajátos helyi tájfajtáról lehet szó, amelyet évszázadokon keresztül formált a tigrayi termesztés és a helyi környezethez való alkalmazkodás.
Az ősi kereskedelmi útvonalak hozhatták Etiópiába
A szőlő vadon élő ősei nem őshonosak Afrika szarvának térségében. Ez azt jelenti, hogy az Észak-Etiópiában termesztett háziasított szőlő valamikor más földrajzi régióból érkezett. A kérdés az, hogy mikor és milyen útvonalon. Aksum egy jelentős királyság központja volt, amely körülbelül az időszámításunk előtti 150-es évektől az időszámításunk szerinti 800-as évekig játszott meghatározó szerepet a régióban.
Kereskedői aktív kapcsolatokat tartottak fenn a Vörös-tenger és a Földközi-tenger térségével. Mivel a szőlő és a bor már az ókorban jelen volt Aksumban, elképzelhető, hogy a növény ezen kereskedelmi kapcsolatok révén érkezett. Később, a gyarmati korszakban újabb szőlőfajtákat is betelepíthettek. A genetikai eredmények mediterrán eredetre utaló jeleket mutatnak, miközben a Rubaksában fennmaradt tőke azt bizonyíthatja, hogy a növényt a helyi gazdálkodók generációi saját környezetükhöz alakították.
Aksumban is ugyanilyen genetikai profilú tőkére bukkantak
Miután a kutatók azonosították a Rubaksum Tsellim tájfajtát, Aksum történelmi városrészeiben is folytatták a keresést. Ott megtalálták a város egyik régóta fennmaradt szőlőtőkéjét. A genetikai elemzés szerint ennek a tőkének a DNS-profilja megegyezett a rubaksai példányéval. A hasonlóság nemcsak a genetikai állományban, hanem a magok alakjában is megmutatkozott. A két szőlőtő magjai olyan csoportba rendeződtek, amely szoros kapcsolatot mutatott a Ciprushoz és Krétához köthető Mavro szőlővel.
Ez a felfedezés arra utalhat, hogy a ma egymástól elszigetelten fennmaradt tőkék egy korábban jóval kiterjedtebb tigrayi szőlőtermesztési hagyomány maradványai.
Templomok és kolostorok is segíthették a fennmaradást
A kutatók figyelmét az is felkeltette, hogy számos régi szőlőtő történelmi települések, templomok és kolostorok környezetében maradt fenn. Ez összhangban van azzal a feltételezéssel, hogy a vallási közösségek szerepet játszhattak a növény megőrzésében.
Miközben a szervezett, nagyobb léptékű szőlőtermesztés idővel visszaszorulhatott vagy eltűnhetett, a templomok és kolostorok körüli kisebb állományok tovább élhettek. A vallási használat, a termés adományozása és a szőlő árnyékadó szerepe egyaránt hozzájárulhatott ahhoz, hogy egyes tőkék generációkon át megmaradjanak.
Nemcsak történelmi értékük lehet
A tigrayi szőlők jelentősége nem merül ki abban, hogy kapcsolatot teremthetnek az ókori mezőgazdasági hagyományokkal. A hagyományos tájfajták gyakran olyan genetikai tulajdonságokat őriznek, amelyek a modern, intenzív termesztésben használt fajtákból részben vagy teljesen eltűnhettek. Ilyen lehet például a szárazságtűrés, egyes betegségekkel szembeni ellenálló képesség vagy a szélsőséges környezeti feltételekhez történő alkalmazkodás.
Mivel a tigrayi tőkék több generáción keresztül képesek voltak fennmaradni félszáraz környezetben, genetikai állományuk a jövő szőlőnemesítése és alkalmazkodó termesztési rendszerei szempontjából is figyelemre méltó lehet.
Új lehetőséget adhatnak a helyi gazdálkodóknak
A hagyományos szőlőfajták szélesebb körű helyi hasznosítása a tigrayi mezőgazdaság diverzifikációjához is hozzájárulhatna. A térségben számos kőből épült teraszfal található, amelyek mentén a szőlőtőkék termesztése technikailag is megoldható lehet. A száraz környezethez alkalmazkodott növények a gazdaságok számára új termelési lehetőségeket teremthetnek, miközben hozzájárulhatnak a helyi genetikai örökség megőrzéséhez is.
A gazdák nélkül ez az örökség eltűnhetett volna
A kutatás egyik fontos következtetése, hogy a mezőgazdasági biodiverzitás fenntartásában a helyi gazdák szerepe meghatározó. A tigrayi családok generációkon keresztül megőrizték, szaporították és egymás között cserélték a szőlődugványokat. Ha ez a hagyomány megszakadt volna, több helyi genetikai vonal már korábban eltűnhetett volna.
A fennmaradt szőlők ezért egyszerre tekinthetők genetikai erőforrásnak és biokulturális örökségnek: történetük nem választható el azoktól a közösségektől, amelyek évszázadokon át gondoskodtak róluk.
A fennmaradt szőlők helyzete azonban korántsem biztos. A közelmúlt tigrayi háborúja súlyosan megzavarta a vidéki közösségek életét és gazdálkodását. A kutatásban részt vevő termelők beszámolói szerint számos háztartási szőlőt elhagytak, illetve egyes tőkék elpusztultak. Nem ez volt az első alkalom, hogy fegyveres konfliktus veszélyeztette a térség szőlőkultúráját. A 19. században Wilhelm Schimper német botanikus szintén beszámolt a tigrayi szőlőállományok visszaszorulásáról egy háborús időszak során. Ez azt mutatja, hogy a helyi szőlő genetikai öröksége története során többször került veszélybe.
Egyes tőkék egyedi genetikai vonalak utolsó képviselői lehetnek
A kutatók szerint elképzelhető, hogy a dokumentált példányok között olyan szőlőtőkék is vannak, amelyek ritka vagy máshol már nem fennmaradt helyi genetikai vonalakat képviselnek. Megőrzésük ezért jóval többről szól, mint néhány idős növény védelméről.
A tőkék olyan genetikai sokféleséget hordozhatnak, amely később az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodó szőlőtermesztésben vagy nemesítési programokban is értékes lehet. Emellett élő kapcsolatot teremtenek a mai tigrayi gazdálkodó közösségek, az ősi Aksum mezőgazdasági kultúrája és az évszázadokon át fennmaradt helyi termesztési tudás között.
A Rubaksum Tsellim és a hozzá hasonló tőkék története így egyszerre szól genetikáról, régészetről, mezőgazdaságról és kultúráról. Fennmaradásuk azt bizonyítja, hogy egy növényfajta történetét nemcsak nemesítőintézetekben és génbankokban, hanem családi kertekben, templomok mellett és apró falusi gazdaságokban is generációkon keresztül meg lehet őrizni.
Forrás: phys.org
Indexkép: pexels.com
