Az állattenyésztési élelmiszerláncban tevékenykedő, hasonló gondolkodású uniós partnerekből álló „Európai Állattenyésztés Hangja” elnevezésű csoport újabb kommunikációs anyagában egy nemrégiben megjelent tudományos tanulmány főbb megállapításait foglalja össze az állattenyésztés fenntarthatósága kapcsán. A cikk kihangsúlyozza, hogy a kérődző állatok továbbra is kulcsszerepet töltenek be a körforgásos gazdálkodásban, továbbá, hogy a fenntartható állattenyésztés jövője a helyi adottságokra szabott, együttműködésen alapuló innovációban rejlik, amely egyszerre szolgálja a globális élelmezésbiztonságot és a környezeti terhelés csökkentését.
Egy nemrégiben megjelent tudományos tanulmány szerint az olyan jól irányított rendszerek, mint az adaptív legeltetés és az agrárerdészet javítják a talaj egészségét, vízmegtartó képességét, a biológiai sokféleséget miközben hozzájárulnak az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának csökkentéséhez. Bár az állattenyésztés a globális ÜHG‑kibocsátás 12–14,5%-áért felelős, a kérődzőkkel történő legeltetés – megfelelő irányítás mellett – a talajban és a növényzetben történő szénmegkötés, az úgynevezett „fluxus-fixáció” révén részben ellensúlyozhatja ezeket a kibocsátásokat. Az állattenyésztésből származó kibocsátások csökkentése elengedhetetlen a Párizsi Megállapodás éghajlati céljainak eléréséhez és a globális élelmezésbiztonság fenntartásához.
Az agroökológiai elveken alapuló regeneratív legeltetés javítja a talaj minőségét, az ökoszisztéma-szolgáltatásokat és a gazdaságok ellenálló képességét
Támogatja a körforgásos gazdálkodást azáltal, hogy az emberi fogyasztásra nem alkalmas biomasszát tápanyagokban gazdag fehérjévé alakítja, ezáltal csökkentve a környezeti hatásokat. Az alternatív fehérjeforrások előállításának jelenlegi technológiai és értékesítésének piaci korlátai miatt a kérődző állatok továbbra is kulcsfontosságú szerepet töltenek be a fenntartható élelmiszer-rendszerekben, ökológiai integrációt és hatékony biomassza‑hasznosítást kínálva. A legeltetési módszereket azonban a helyi környezeti és társadalmi-gazdasági viszonyokhoz kell igazítani.
A kérődző állatokkal foglalkozó gazdálkodók és az ipari szereplők vezető szerepet töltenek be az innovációban, hogy az ágazaton belüli, a teljes életciklusra kiterjedő együttműködés révén biztosítsák az emberek tápanyagellátását és javítsák a környezeti eredményeket: esettanulmányok áttekintése
Az említett tanulmány a tudományos szakirodalom és a gyakorlati példák alapján tekinti át az adaptív legeltetés témakörét, a földhasználat hatékonyságára, a szénkörforgásra, a talaj- és az állatok termelékenységre, valamint a társadalmi‑gazdasági eredményekre összpontosítva. Bemutatja továbbá, hogy az adaptív legeltetés a stratégiai takarmány-kiegészítéssel kombinálva hogyan támogathatja az éghajlatváltozás mérséklését és a tápanyagellátás biztonságát. Az intenzív rendszerek, mint például a hizlalótelepek, szintén szerepet játszanak a takarmányhasznosítás javításában és a trágyakezelés optimalizálásában, tovább csökkentve a kibocsátásokat.
A világ ökorégiói jelentősen különböznek egymástól. A sivatagos és cserjés területek (19,8 millió km²) a hőség és az alacsony csapadékmennyiség miatt inkább a nomád legeltetésre alkalmasak, míg a mérsékelt övi füves területek (9 millió km²) a legeltetést és a növénytermesztést egyaránt képesek támogatni. A nem művelhető területek esetében azonban ökológiai stratégiákra van szükség ahhoz, hogy azok termelékenyek maradjanak, különösen fontos ez azokban az országokban, amelyek nem képesek elérni az élelmiszer‑önellátás szintjét.
Legeltetés – Fotó: Unsplash
Az állattenyésztési rendszerek létfontosságúak az élelmezésbiztonság szempontjából, mivel azok az élelmiszeripari rendszerben keletkező, nem ehető biomassza, fűfélék és melléktermékek 20-60%-át tápanyagban gazdag, emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerré alakítják át, így fehérjét termelnek, miközben gazdagítják a talajt és a biológiai sokféleséget. Alacsony minőségű takarmány felhasználásával napi 7-30 g emészthető fehérjét tudnak biztosítani egy állatra vetítve.
A tanulmány tehát az adaptív legeltetést hasonlítja össze a folyamatos, megszakítás nélküli legeltetéssel. Az adaptív legeltetés – más néven rotációs, holisztikus vagy „mob”, azaz csoportos legeltetés – a legelő állapotához igazítja a legeltetés intenzitását, javítva a talaj termékenységét, a szénmegkötést és a vízmegtartást. Az agrárerdészet (fák és állatállomány integrálása) további előnyöket is kínál, mint például a jövedelem diverzifikációja, a mikroklíma szabályozása és a szén-dioxid-megkötés.
A jól irányított legeltetés, az agrárerdészet és az intenzív hizlaldák környezeti előnyei
Észak-Írországból, Ausztráliából és más helyekről származó esettanulmányok azt mutatják, hogy a jól irányított legeltetés javítja a biológiai sokféleséget, az ellenálló képességet, a termelékenységet és az ökoszisztéma egészségét, bár az eredmények a helyi talaj-, éghajlati és földhasználati viszonyoktól függenek. Az éghajlati kihívásokkal küzdő területeken a legeltetést növénytermesztéssel, telepített legelőkkel vagy kiegészítő takarmányozással kombinálják. A szezonálisan istállózott állattartás – tartósított takarmánnyal vagy emberi fogyasztásra nem alkalmas melléktermékekkel történő kiegészítő takarmányozással – hozzájárul a fenntarthatósághoz. A keletkező szervestrágya felhasználása, a talajba történő visszajuttatása továbbá csökkenti a műtrágyaigényt, amit hosszú távú vizsgálatok is megerősítenek.
A tejtermelő szarvasmarhatelepek hígtrágyatárolóiból történő metánmegkötés és -visszanyerés révén megszüntethetők a kibocsátások és megújuló energia állítható elő. Az intenzív hizlalótelepek javítják a hústermelés hatékonyságát és csökkentik a kibocsátásokat, ha a trágyát megfelelően kezelik, elmondható továbbá, hogy a takarmány-adalékanyagok alkalmazásával és a stresszcsökkentés által 12-40%-kal mérsékelhető a metánkibocsátás. A tápanyagok helyi szintű újrahasznosítása – különösen a hizlalótelepeken, törekedve az ott keletkező veszteségek minimalizálására – elősegíti és fokozza a fenntarthatóságot. Fentieken túlmenően az életciklus-elemzések iránymutatást nyújtanak a komplex állattenyésztési rendszerek fejlesztéséhez. A legeltetés növénytermesztéssel való ötvözése képes a szántóterületeket szénkibocsátóból szénnyelővé alakítani, azonban a szén túlzott hangsúlyozása a talajbolygatásból eredő veszteségek kockázatával járhat.
A talaj szerves széntartalma dinamikusan változó: a leromlott talajok jól reagálnak a helyreállításra, míg a magas szervesszén-tartalmú területeken korlátozott a további növekedés lehetősége. A növényfajok összetétele, a talajtípus és a legeltetés módja egyaránt befolyásolja a szénmegkötési potenciált.
Az agrárerdészeti rendszerek (silvopasture) ígéretes megoldást jelenthetnek a szénmegkötés, az állatok komfortérzete és a termelékenység szempontjából egyaránt. A talaj magas szervesanyag‑tartalma javítja a talajszerkezetet, a vízmegtartást és a tápanyag‑körforgást, de annak mértéke helyszínenként jelentősen eltérő lehet. Ezért elengedhetetlen egy olyan holisztikus megközelítés, amely magában foglalja a biodiverzitást és az ökoszisztémák ellenálló képességét is.
A húsfeldolgozás hozzájárul a kiskereskedők 3. kategóriájú kibocsátásához (3. kategóriájú kibocsátás = nem a vállalat saját működéséből, vagy a megvásárolt energia előállításából származó, hanem a teljes ellátási láncban keletkező, a vállalat tevékenységéhez kapcsolódó, de más szereplőknél realizálódott kibocsátás), ami a megújuló energiaforrások alkalmazásának bevezetését és a hatékonyságnövelő intézkedések meghozatalát teszi szükségessé. A villamosenergia‑hálózat dekarbonizációja pedig további – akár 90%-os – kibocsátáscsökkentést tehet lehetővé. Fontos kiemelni továbbá, hogy a társtermékek értéket teremtenek, ezért a kibocsátásszámításba is figyelembe kell venni azokat. Végül az állatfajtákat és a tartástechnológiát a helyi éghajlathoz és az adott területen jellemzően előforduló állatbetegségekhez kell igazítani – például a száraz afrikai térségekben az Nguni szarvasmarhát, a mérsékelt övben a Holstein-fríz fajtát, Brazília trópusi régióiban pedig a Nelore-t alkalmazzák –, így biztosítva a fenntartható termelékenységet a megfelelő állategészségügyi ellátás és tartási körülmények alkalmazása révén.
Az állattenyésztés rugalmas, régióspecifikus és innovációvezérelt szakpolitikákat igényel
A fejlett állattenyésztés-irányítási rendszerek – amelyek genetikai szelekciót, ultrahangos vizsgálatokat és az állomány-egészségügyi programokat alkalmaznak – javítják az állatok teljesítményét és a fenntarthatóságot azáltal, hogy optimalizálják a takarmányfelhasználást, valamint csökkentik a károsanyag-kibocsátásokat és a költségeket. Az állatjólét a termelékenységen túl is kulcsfontosságú, mivel a kritikus időszakokban jelentkező stressz ronthatja az eredményeket. A fenntartható gyakorlatok megkövetelik a legeltetési és tartási rendszerek megfelelő egyensúlyát, miközben összehangolják az állatjólétet, a termelékenységet és az ökoszisztémák ellenálló képességét.
Az alkalmazott állattenyésztési rendszerek típusai a termék minőségére és megfizethetőségére is hatnak: az alacsonyabb jövedelmű fogyasztók gyakran a gabonán hizlalt húst részesítik előnyben az alacsonyabb ár és a gyorsabb előállítás miatt, míg a magasabb jövedelmű vásárlók hajlandók felárat fizetni a magasabb állatjóléti vagy a legeltetésre alapozott minősítésekért, tanúsítványokért.
Fontos megjegyezni továbbá, hogy a tápanyag-tartalom tekintetében is különbségek figyelhetők meg: a legelőn tartott marhák húsa gazdagabb omega‑3 zsírsavakban, konjugált linolsavban (CLA), E‑vitaminban és antioxidánsokban, ugyanakkor alacsonyabb a zsírtartalma, a gabonán hizlalt marhahúsban viszont több lehet a koleszterinszint‑csökkentő zsírsav, bár a kutatások még folyamatban vannak ezen a területen. Emellett a környezeti vizsgálatokban megjelenő új tápanyagmutatók befolyásolhatják a kibocsátást tápanyagegységre vetítve, szemben a végtermék kilogrammjára számított értékekkel.
Összefoglalóan elmondható tehát, hogy az írországi, ausztráliai és amerikai esettanulmányok eredményei azt mutatják, hogy az állattenyésztés javíthatja a talaj egészségét és a termelékenységet, ha a gazdálkodási gyakorlatokat a helyi viszonyokra szabják, egyaránt figyelembe véve a talaj sérülékenységét, a szezonális takarmány‑ellátottságot és a gyepterületek használatát.
Az életciklus‑elemzések és az adatok elengedhetetlenek az ilyen összetett rendszerek optimalizálásához. 10 milliárd ember fenntartható élelmezése megköveteli az állattenyésztés hatékonyságának javítását a teljes életciklus során, többek között az emberi fogyasztásra nem alkalmas biomassza és melléktermékek hasznosítása, valamint az éghajlati változékonysághoz való alkalmazkodás révén.
Az olyan stratégiák, mint az erdőgazdálkodás és az agrárerdészet, hozzájárulnak a szénmegkötéshez, a biodiverzitás növeléséhez és a talaj állapotának javításához. Ugyanakkor előfordulhat, hogy ezeket intenzív rendszerekkel kell kombinálni a kibocsátások csökkentése és a takarmányhasznosítás javítása érdekében.
Végső soron a fenntartható állattenyésztés rugalmas, régióspecifikus és innovációvezérelt szakpolitikákat igényel, hogy a globális élelmiszerigényeket úgy elégítse ki, hogy miközben minimalizálja a környezeti hatásokat.
Források: NAK
https://meatthefacts.eu/
Collaborative Innovation in the Ruminant Livestock Sector for Sustainable Human Nutrition and Environmental Improvement
Indexkép: unsplash.com
