A fenntarthatóság, a klímaváltozás és a környezetvédelem ma már nem elméleti kérdések az agráriumban, hanem közvetlenül érintik a magyar mezőgazdaság jövőjét. Az Agroinform Podcast új adásban Litkai Gergellyel, a Zöld Válasz Podcast házigazdájával beszélgettünk arról, hogyan változik a mezőgazdaság és a természet kapcsolata, és milyen válaszokat adhat az agrárium a környezeti kihívásokra.
Kényelmetlen kérdések az agráriumban
A fenntarthatóság ma már nem elvont környezetvédelmi jelszó, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. Különösen igaz ez a mezőgazdaságra, ahol a klímaváltozás, a vízhiány, a talajromlás és a gazdálkodókra nehezedő gazdasági nyomás egyszerre alakítja át a mindennapokat.
Litkai Gergely, a Zöld Válasz műsorvezetője szerint a természethez való viszonyunk alapvetően hibás irányba mozdult el.
Nem csupán a gazdákról van szó, hanem mindannyiunkról: városi fogyasztókról, döntéshozókról, termelőkről és mindazokról, akik a bolygó erőforrásait használják.
A kérdés egyszerűnek tűnik, mégis rendkívül összetett: meddig folytatható az a kizsákmányoló szemlélet, amelyben a természetet elsősorban alapanyagforrásnak tekintjük?
A természetvédelem nem külön szakma lenne
Érdekes, hogy létezik olyan szavunk, hogy „természetvédelem”, miközben például „embervédelemről” ritkán beszélünk. Ennek oka, hogy az emberi együttélés alapvető szabályait természetesnek vesszük, míg a természettel kapcsolatban sokszor külön mozgalmakra, civilekre és tiltakozásokra várunk.
Valójában akkor működne jól a természetvédelem, ha nem lenne rá külön szükség. Ha a természet tisztelete ugyanúgy beépülne a mindennapi döntéseinkbe, mint az, hogy nem ártunk embertársainknak.
A probléma gyökere az, hogy eltávolodtunk a természettől. Ez elsőre furcsán hangozhat egy gazdálkodó számára, aki nap mint nap kint van a földeken. Csakhogy a nagytáblás, monokultúrás, gépesített, jelentős külső inputokra épülő mezőgazdasági rendszer már nem azonos a természetes tájjal.
Milyen is valójában a táj?
Magyarország tájképe az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. A hatvanas évek előtti mezőgazdaságban gyakoribbak voltak a kisebb parcellák, a mezővédő erdősávok, a változatosabb tájszerkezetek. A mai nagyüzemi mezőgazdaság ezzel szemben sok helyen hatalmas táblákban, kevés élőhelyi mozaikkal működik. Ez a rendszer hatékonyabbnak tűnhet, különösen gépesítés és termelésszervezés szempontjából. Ugyanakkor a biológiai sokféleség, a talajélet, a vízmegtartás és a táj ellenálló képessége szempontjából komoly veszteségeket okozott.
A kérdés tehát nem az, hogy szükség van-e mezőgazdaságra. Természetesen szükség van. A valódi kérdés az, hogy milyen mezőgazdaságra van szükség egy olyan korban, amikor az időjárás szélsőségesebbé válik, az aszályok gyakoribbak, a talajok pedig egyre sérülékenyebbek.
A klímaváltozás felerősíti a régi hibákat
A korábbi évtizedekben sok rossz gyakorlat következménye kevésbé volt látványos. A viszonylag kiegyensúlyozott klíma, az elegendő csapadék és a mérsékeltebb időjárási szélsőségek elfedték a rendszer gyengeségeit. Ma már más a helyzet. Egy aszályos év, egy hőhullám, egy korai fagy vagy egy hirtelen lezúduló csapadék azonnal megmutatja, hol sérülékeny a táj. A klímaváltozás nem önmagában okozza az összes problémát, hanem felerősíti azokat a hibákat, amelyeket a tájhasználatban korábban elkövettünk.
A víz gyors elvezetése, a talaj takaratlanul hagyása, a biodiverzitás csökkentése és a tájszerkezet leegyszerűsítése mind olyan tényezők, amelyek szélsőséges időjárási helyzetekben különösen súlyos következményekkel járnak.
A fenntarthatóság ma már nem elvont környezetvédelmi jelszó, hanem nagyon is gyakorlati kérdés – Fotó: Pixabay
A fogyasztó is eltávolodott az élelmiszertől
A mezőgazdaság problémái nem kizárólag a termelői oldalon keresendők. A fogyasztói társadalom is messze került attól a tudástól, amely korábban természetes volt: mit veszünk el a földtől, és mit kell visszaadnunk neki?
A modern városi ember számára az élelmiszer sokszor ugyanolyan termék, mint egy szék vagy egy asztal. Megvásároljuk, elfogyasztjuk, de nem látjuk a termelés folyamatát, a tájat, a gazdát, a talajt, a vízigényt és a kockázatot.
Pedig az élelmiszer nem egyszerű ipari termék. Mögötte élő rendszerek vannak: talaj, víz, növény, állat, emberi munka, időjárás és gazdasági bizonytalanság. Amikor ez a kapcsolat megszakad, könnyebb pazarlóan bánni az erőforrásokkal.
A városokban is vissza kell hozni a természetet
Nem reális elvárás, hogy minden városi ember kiskertet műveljen és saját magának termeljen élelmiszert. A cél nem ez. Sokkal inkább az, hogy a természetet közelebb vigyük azokhoz a terekhez, ahol élünk. A városokban több növényzettel borított felületre, zöld homlokzatokra, tetőkertekre, változatos közterületi növényzetre és árnyékot adó fákra lenne szükség. Nem az embereknek kellene ellepniük a természetet, hanem az épített környezetet kellene természetközelibbé tenni.
Ugyanez a logika a mezőgazdaságban is érvényes: a gazdálkodásnak nem a természet ellenében, hanem annak működéséhez igazodva kellene történnie.
Területhasználat: mennyi földet foglalunk el?
A fenntarthatóságról szóló viták egyik kulcskérdése a területhasználat. Nem mindegy, mennyi földet használunk élelmiszer-termelésre, takarmánytermesztésre, ipari alapanyagok előállítására vagy bioüzemanyagokhoz szükséges növények termesztésére.
Sok esetben olyan területeket is művelés alatt tartunk, ahol a természetes élőhelyek helyreállítása hosszú távon nagyobb értéket jelentene. Máskor olyan terményeket állítunk elő, amelyek nem közvetlenül az emberek egészséges táplálását szolgálják, hanem ipari feldolgozásba, takarmányozásba vagy energiacélú felhasználásba kerülnek. A kérdés ezért nem pusztán az, hogyan termeljünk többet. Legalább ennyire fontos, hogy mit, hol, milyen célra és milyen ökológiai áron termelünk.
Rövid vagy hosszú ellátási lánc?
Sokszor hallani, hogy a rövid ellátási lánc önmagában fenntarthatóbb. A helyi termelőtől vásárolt élelmiszer valóban erősítheti a fogyasztó és a gazda közötti kapcsolatot. Pszichológiai és közösségi szempontból is nagy értéke van annak, ha tudjuk, honnan származik az ételünk. Ugyanakkor a kép nem mindig ennyire egyszerű.
Egy élelmiszer karbonlábnyomában a szállítás sok esetben kisebb arányt képvisel, mint maga a termelési mód. A nagy hajókkal, vasúton vagy hatékony logisztikai rendszerekben történő szállítás olykor kisebb környezeti terhelést jelenthet, mint egy helyben, de rossz hatékonysággal előállított termék.
Ez nem jelenti azt, hogy a helyi élelmiszer ne lenne fontos. Inkább azt jelenti, hogy a fenntarthatóságot nem lehet egyetlen szempont alapján megítélni.
Organikus termelés és a „szellemhektárok” problémája
Az ökológiai vagy organikus gazdálkodás sok szempontból előremutató: kevesebb szintetikus vegyszerrel dolgozik, nagyobb figyelmet fordít a talajra és a biodiverzitásra. Ugyanakkor nem minden esetben ad egyszerű választ a területhasználati problémákra. Ha az organikus terméshozam alacsonyabb, ugyanannyi élelmiszer előállításához több földre lehet szükség. Ez pedig természetes élőhelyektől vehet el területet.
Ráadásul érdemes figyelni az úgynevezett „szellemhektárokra” is: előfordulhat, hogy egy gazdaság látszólag egy hektáron működik organikusan, de a rendszer fenntartásához más területekről hoz be komposztot, facsipszet, takarmányt vagy egyéb anyagokat. Így a valós ökológiai lábnyom jóval nagyobb lehet annál, mint amit elsőre látunk.
A húsfogyasztás kényes kérdése
A mezőgazdaság fenntarthatóságáról nem lehet beszélni a húsfogyasztás kérdése nélkül. Különösen a szarvasmarhatartás kerül gyakran a viták középpontjába, mert nagy a területigénye és jelentős az üvegházhatásúgáz-kibocsátása. Vannak olyan élőhelyek, ahol az állattartásnak lehet szerepe, például bizonyos gyepek kezelésében. Ugyanakkor nem állítható általánosan, hogy a legeltetés minden esetben klímabarát vagy természetvédelmi szempontból kedvező.
A regeneratív legeltetés, az erdei legeltetés vagy a szabadtartás sokkal kedvezőbb képet mutathat, mint az ipari állattartás. De ha kalóriára, fehérjére, földhasználatra és kibocsátásra vetítve vizsgáljuk, a szarvasmarha sok esetben továbbra is erősen terhelő élelmiszerforrás marad.
A gazdák nem ellenségek
A fenntarthatósági viták egyik legnagyobb hibája, amikor a gazdálkodókat ellenségként ábrázolják. A valóság ennél sokkal összetettebb. A gazdák azok, akik az élelmiszerünket megtermelik, miközben rendkívül kiszámíthatatlan környezetben kell helytállniuk. A klímaváltozás, a világpiaci árak, az uniós szabályozások, a növekvő költségek, a generációs minták és a társadalmi elvárások egyszerre nehezednek rájuk. Egy gazdálkodónak nem egyszerűen annyi a feladata, hogy „változtasson”. Sokszor egy egész életmódot, családi örökséget és gazdasági modellt kellene újragondolnia.
Ezért nagyobb társadalmi empátiára lenne szükség. Nem elég kívülről megmondani, mit kellene tenni. Meg kell érteni, milyen kockázatokkal jár a váltás, és hogyan lehet valódi segítséget adni hozzá.
A mezőgazdaság iparosodása és árnyoldalai
A modern társadalom fejlődésében a mezőgazdaság kulcsszerepet játszott. Az élelmiszer-termelés hatékonysága lehetővé tette, hogy az emberek többsége ne közvetlenül a földeken dolgozzon. Így alakulhatott ki a mai városi, ipari és szolgáltatói társadalom. Ennek azonban ára volt. A mezőgazdaság iparosodása növelte a terméshozamokat, de sok helyen talajromlással, vízvesztéssel, élőhelypusztulással és a táj homogenizálódásával járt.
A kérdés nem az, hogy vissza kell-e térni a múltba. Nem a civilizáció előtti állapot az alternatíva. A kérdés az, hogy a jelenlegi tudással képesek vagyunk-e olyan rendszereket kialakítani, amelyek egyszerre biztosítanak élelmiszert és őrzik meg a természeti alapokat.
Bolygóhatárok: nem a falnak kell menni
A bolygóhatárok fogalma arra figyelmeztet, hogy az emberiség nem lépheti át következmények nélkül a Föld rendszereinek tűrőképességét. Fontos azonban megérteni: nem arról van szó, hogy fizikai falakba ütközünk, hanem arról, hogy tudatosan kellene határokat szabnunk saját magunknak. Egy szobában sem úgy közlekedünk, hogy újra és újra nekimegyünk a falnak. Tudjuk, hol van, ezért megállunk előtte. Ugyanez lenne a feladat a természeti rendszerekkel is: felismerni a határokat, és még az összeomlás előtt alkalmazkodni hozzájuk.
Az ember rendkívül alkalmazkodó faj. De nem mindegy, hogy saját elhatározásból változtatunk, vagy kényszerhelyzetben, fájdalmas veszteségek után.
A víz lesz az egyik legnagyobb kihívás
Magyarországon a mezőgazdaság egyik legsúlyosabb kérdése a víz. A klímaváltozás alapvetően a vízkörforgás megváltozásán keresztül hat ránk: egyszerre jelentkezhet aszály, hőstressz és hirtelen lezúduló, nehezen hasznosítható csapadék. A hagyományos válasz gyakran az öntözés bővítése. Ez bizonyos helyzetekben szükséges lehet, de önmagában nem oldja meg a problémát.
Nem lehet minden területet korlátlanul öntözni, mert a vízkészletek végesek, az infrastruktúra drága, és a táj vízmegtartó képességét sem pótolja teljesen.
A jövő egyik kulcsa a víz tájban tartása lesz: a talaj vízbefogadó képességének javítása, a lefolyás lassítása, a vizes élőhelyek helyreállítása és a gazdálkodási rendszerek átalakítása.
Talaj nélkül nincs jövő
A talaj nem puszta termesztőközeg, hanem élő rendszer. Ha ezt nem értjük meg, a mezőgazdaság hosszú távú alapjait veszítjük el. A talajromlás, a szervesanyag-tartalom csökkenése, a tömörödés, az erózió és a biológiai aktivitás gyengülése mind közvetlenül befolyásolja a termelés biztonságát. Egy egészséges talaj jobban tartja a vizet, ellenállóbb a szélsőségekkel szemben, és stabilabb termelést tesz lehetővé.
Ezért a talajvédelem nem mellékes környezetvédelmi ügy, hanem gazdasági és élelmezésbiztonsági kérdés is.
A gazdálkodók jólléte is fenntarthatósági kérdés
A fenntarthatóságról sokszor beszélünk talaj, víz, biodiverzitás és kibocsátás szempontjából, de ritkábban beszélünk azokról az emberekről, akik nap mint nap ebben a rendszerben dolgoznak.
A gazdálkodók mentális és egészségügyi jólléte legalább ilyen fontos. A folyamatos bizonytalanság, az időjárási kockázat, az ármozgások, a szabályozási nyomás és az örökölt gazdálkodási minták megkérdőjelezése hatalmas stresszt jelent.
Ahhoz, hogy legyen jövője a magyar mezőgazdaságnak, nemcsak technológiai megoldásokra van szükség, hanem olyan társadalmi környezetre is, amely megbecsüli, támogatja és partnerként kezeli a gazdálkodókat.
Összegzés: közös újragondolásra van szükség
A fenntartható mezőgazdaság nem egyetlen módszer, nem egyetlen ideológia és nem egyetlen szabályrendszer. Sokkal inkább közös tanulási folyamat, amelyben a gazdáknak, fogyasztóknak, kutatóknak, döntéshozóknak és városi embereknek egyaránt szerepük van.
A természet nem külső díszlet, hanem az az alap, amelyen a társadalom, a gazdaság és végső soron a demokrácia is működik. Ha ez az alap sérül, minden más is sérülékennyé válik.
A legfontosabb kérdés ezért nem az, hogy kell-e változtatni. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e időben, tudatosan és egymást megértve változtatni.
További részletek: Agroinform Podcast
Forrás: Agroinform.hu
Indexkép: unsplash.com
