A tájat újra a vízhez kell igazítanunk – Szalai Marietta szerint a klímaadaptáció nem néhány fa ültetésén múlik

A magyar mezőgazdaság előtt álló legnagyobb kihívások közé ma már egyértelműen a vízhiány, a talajromlás és a szélsőséges időjárás tartozik. A megoldás azonban nem csupán új technológiákban vagy öntözési beruházásokban keresendő, hanem a táj egészének újragondolásában. Erről beszélgettünk Szalai Marietta tájépítészmérnökkel, a RÉT – Regeneratív Élőhely Tervezés és a Terra Organica Alapítvány társalapítójával, amely jelenleg a Bőszénfai Szarvasfarm nagyszabású tájregenerációs projektjének szakmai koordinátora.

A szakember szerint a klímaváltozás már nem egy távoli jövőkép, hanem a gazdálkodók mindennapi valósága. Egyre gyakrabban találkozunk elhúzódó aszályokkal, villámárvizekkel, erózióval és olyan tájhasználati problémákkal, amelyekre már nem elegendők a korábbi megoldások. A tájregeneráció éppen ezért nem természetvédelmi divatirányzat, hanem a mezőgazdaság hosszú távú fennmaradásának egyik kulcsa lehet.

– Mi vezette erre a pályára? Miért éppen a tájregeneráció lett a hivatása?

– Mindig is érzékeny voltam a környezetem és a körülöttem élők állapotára. Erősen rendszerszemléletben gondolkodom, és mindig közel állt hozzám a természet, ezért lettem tájépítész – árulta el Szalai Marietta, akivel a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem (MATE), a Terra Organica Alapítvány, a Bőszénfai Szarvasfarm és a Nem víznek való vidék kezdeményezés közös szervezésében nemrég megrendezett „Dombvidéki Vízmegtartás” szakmai napon beszélgettünk Bőszénfán.

– A RÉT – Regeneratív Élőhely Tervezés és a Terra Organica Alapítvány társalapítójaként tájregenerációval, vízmegtartással és klímaadaptációval foglalkozom. Jelenleg a Bőszénfai Szarvasfarm 1360 hektáros tájregenerációs projektjének szakmai koordinációján dolgozom, ahol azt vizsgáljuk, hogyan lehet egy intenzíven használt agrártájban úgy helyreállítani a vízkörforgást és az ökológiai folyamatokat, hogy közben a gazdálkodás is hosszú távon fenntartható maradjon.

Számomra a tájépítészet arról szól, hogy úgy alakítsuk a környezetünket, hogy az emberi használat és a természetes folyamatok ne egymás ellen, hanem egymást erősítve működjenek.

A tájépítészetet sokan még ma is elsősorban parkokkal, közterekkel vagy városi zöldfelületekkel azonosítják. Az agrártájak regenerációja azonban egyre nagyobb hangsúlyt kap, hiszen a klímaváltozás olyan problémákat hozott felszínre, amelyek már nem kezelhetők kizárólag agronómiai vagy vízügyi eszközökkel.

– Mennyire tekinthető fiatalnak ez a tájépítészeten belüli szakterület?

– Ha a tájépítészet klasszikus területeit nézzük, akkor az agrártáj nem tartozik a hagyományos tervezési feladatai közé. A tájépítészek jellemzően települési zöldfelületekkel, közterekkel és tájrendezési feladatokkal foglalkoznak.

Az elmúlt években azonban egyre világosabbá vált, hogy a klímaváltozásra nem lehet kizárólag műszaki vagy agronómiai válaszokat adni. A vízhiány, a talajromlás vagy az élőhelyek feldarabolódása olyan problémák, amelyek táji léptékű gondolkodást igényelnek. Ezért világszerte felértékelődik azoknak a szakembereknek a szerepe, akik képesek összekapcsolni a vízgazdálkodási, ökológiai és mezőgazdasági szempontokat.

Grassland Life modellgazdasági bemutatón Bőszénfán – Fotó: Terra Organica Alapítvány

Nem egy új szakmáról beszélünk, hanem a tájépítészet egy új szerepéről. Ma már nemcsak egy-egy területet kell megtervezni, hanem olyan tájhasználati rendszereket, amelyek egy teljes vízgyűjtőt vagy agrártájat ellenállóbbá tesznek a klímaváltozással szemben.

A tájregeneráció gyakorlati kérdése természetesen az, hogy mit tud ebből hasznosítani egy gazdálkodó a saját földjén. A szakember szerint a kiindulópont mindig ugyanaz: a táj adottságait kell megérteni, és nem azokkal szemben gazdálkodni.

– Mit tehet egy gazdálkodó a vízmegtartás érdekében a tájépítészet eszközeivel?

– A legfontosabb, hogy a gazdálkodást a táj adottságaihoz igazítsuk, ne pedig a tájat próbáljuk mindenáron a gazdálkodáshoz alakítani. Érdemes megvizsgálni, milyen volt az adott terület eredeti tájkaraktere, és milyen tájhasználat illeszkedik hozzá a legjobban.

Az Alföldön például az erdőssztyepp mozaikos világa jellemezte a tájat, ezért hosszú távon a legeltetés és az agrárerdészet lehetnek a legfontosabb klímaadaptációs eszközök. Dombvidéken pedig az erózió megfékezése és a víz helyben tartása a kulcskérdés.

A gazdálkodó sokat tehet azzal, ha a nagy táblákat kisebb egységekre bontja, mezővédő erdősávokat, növénysávokat és gyepes mezsgyéket alakít ki. Ezek javítják a mikroklímát, csökkentik a szél erejét, segítik a víz beszivárgását és élőhelyet biztosítanak a hasznos élővilágnak.

A lejtős területeken fontos a lejtők megtörése fás sávokkal, növénysávokkal vagy övárokkal, az erózióra érzékeny részeket pedig érdemes gyepként vagy természetes növényzettel borítva meghagyni. A vízfolyások mentén a természetes vegetáció megőrzése, illetve természetes anyagokból épített kisebb fenékküszöbök vagy gátak lassíthatják a lefolyást és növelhetik a beszivárgást. Ugyanilyen fontos a vízelvezető árkok lecsapoló hatásának mérséklése, ahol erre lehetőség van.

Végső soron nem egy-egy műszaki megoldásban kell gondolkodni, hanem egy változatosabb, mozaikosabb tájszerkezet kialakításában. Ez a leghatékonyabb módja annak, hogy a táj jobban alkalmazkodjon a szélsőséges időjáráshoz.

A magyar mezőgazdasági táj szerkezete az elmúlt évtizedekben jelentősen átalakult. A termelés hatékonyságának növelése sok esetben a táj egyszerűsödésével járt, amelynek következményeit ma már egyre látványosabban tapasztaljuk.

Dombvidéki Vízmegtartás szakmai nap – Fotó: Rácmolnár Milán/Terra Organica Alapítvány

– Hogyan látja, mennyire alkalmazkodott ehhez a magyar agrárium?

– Bármerre utazunk az országban, azt látjuk, hogy – ahogy az imént említettem – agrártájaink jelentős része az elmúlt évtizedekben rendkívül leegyszerűsödött. A tájat sok helyen a minél egyszerűbb és hatékonyabb művelés szempontjai alakították: eltűntek a mezővédő erdősávok, a fasorok, a gyepes mezsgyék, a kisebb vizes élőhelyek és számos olyan természetes tájelem, amely korábban lassította a víz lefolyását.

Ez a rendszer egy kiszámíthatóbb éghajlaton jól működött, de a mai aszályok, porviharok és villámárvizek mellett egyre inkább megmutatkoznak a korlátai.

A változás nem kizárólag a gazdálkodókon múlik.

Amíg a gazdasági környezet és a támogatási rendszer elsősorban a rövid távú termelési hatékonyságot jutalmazza, addig nehéz elvárni a nagy léptékű tájhasználati változásokat.

Bár ma már egyre több támogatás ösztönzi a fásításokat, a természetes tájelemek megőrzését vagy a vizes élőhelyek kialakítását, a gyakorlati megvalósítás feltételei sok esetben még nem igazodnak a természetes folyamatokhoz és a gazdálkodás valóságához. A klímaadaptáció nem néhány tájelem visszahelyezéséről szól, hanem arról, hogy a táj szerkezetét újra a vízhez és a természetes folyamatokhoz igazítsuk – fogalmazott.

A szemléletváltásról ma már sok szó esik, de a gyakorlati megvalósítás továbbra is lassú. Szalai Marietta szerint ennek nem a gazdák ellenállása az elsődleges oka.

– Mi hiányzik leginkább? A hozzáállás, az akarat vagy inkább a megfelelő ösztönzők?

– Nehéz általánosítani, mert én elsősorban olyan gazdálkodókkal dolgozom együtt, akik nyitottak az új megoldásokra és keresik a tanulási lehetőségeket.

Azt viszont látom, hogy a vízmegtartás nem oldható meg gazdaságonként külön-külön. Táji léptékben kell gondolkodni, ehhez pedig működő helyi példákra és együttműködésekre van szükség. Ha egy gazda a saját térségében látja, hogy egy mezővédő erdősáv, egy legeltetési rendszer vagy egy vízvisszatartó beavatkozás valóban működik, sokkal könnyebben belevág ő maga is.

Ezért tartom különösen fontosnak a területi alapon szerveződő gazdaközösségeket, a mintaprojekteket és a gazdák közötti tapasztalatcserét. Azt látjuk, hogy a szemléletformálás leghatékonyabb módja a terepen zajló közös tanulás, amikor a gazdák saját szemükkel látják, hogy egy-egy megoldás hogyan működik a gyakorlatban.

Vízmosás-rehabilitáció Bőszénfán – Fotó: Rácmolnár Milán/Terra Organica Alapítvány

Ezért is fejlesztjük a Terra Organica Alapítvánnyal a Bőszénfai Tájregenerációs Projektet is. A Bőszénfai Szarvasfarm 1360 hektáros területe kivételes lehetőséget kínál arra, hogy egy teljes dombvidéki vízgyűjtő működését vizsgáljuk, és a vízmegtartást, a regeneratív tájhasználatot szolgáló beavatkozásokat valós körülmények között tervezzük, valósítsuk meg és mutassuk be. Hosszú távú célunk, hogy a projekt működő mintaterületként segítse a gazdálkodók, szakemberek és döntéshozók közötti tudásátadást.

Természetesen a támogatáspolitikának is kulcsszerepe van. A hosszú távon vízmegtartó, talajkímélő és természetbarát gazdálkodási formákat kell ösztönöznie, mert a szemléletváltás önmagában kevés, ha a gazdasági környezet mást jutalmaz.

– Van még időnk a váltásra?

– Én inkább úgy fogalmaznám meg ezt a kérdést, hogy mennyibe kerül minden egyes év, amikor nem cselekszünk. Egy egyre sérülékenyebb tájnak kell egyre szélsőségesebb időjárási körülményeket elviselnie.

Valójában már elkéstünk, de ez nem ok arra, hogy ne kezdjük el a változást. Éppen ellenkezőleg: minél tovább várunk, annál nagyobb lesz a terméskiesés, a talajveszteség, a vízhiány és a helyreállítás költsége.

Szerintem érdemes lenne számszerűsíteni a nem cselekvés árát, ami nyilván egy nagyon komplex feladat. Mennyibe kerül évente az erózió, az aszálykár, a talajpusztulás vagy a biodiverzitás csökkenése? Ezeket a költségeket ma is megfizetjük, csak nem egyetlen sorban jelennek meg a költségvetésben. Ha ezt felismernénk, a tájregenerációra nem költségként, hanem a jövő egyik legfontosabb befektetéseként tekintenénk.

Indexkép: Heim Alexandra