Kiszolgáltatottság és kölcsönös függőség

A Közel-Kelet gazdasági és társadalmi stabilitásának egyik legmeghatározóbb tartópillére az élelmiszerimport, amely az elmúlt évtizedekben folyamatos növekedést mutatott. A térség sajátos természeti adottságai és a vízhiány miatt a legtöbb ország képtelen a hazai szükségletek fedezésére, így az ellátás 80-90 százaléka külföldről érkezik. Ez a mértékű kitettség azonban komoly kockázatokkal jár, amit a 2022-ben kirobbant orosz–ukrán háború is igazolt: a régió gabonaimportjának jelentős része, mintegy 30–50 százaléka ebből a két országból származik. A helyzetet a MAGOSZ elemezte legutóbbi közleményében.



Mint írták, a konfliktus hatására megugró élelmiszerárak inflációs nyomást generáltak, a politikailag instabilabb államokban, mint Jemen vagy Szíria, pedig közvetlen humanitárius válságot idéztek elő. Érdekes ugyanakkor, hogy a függőség nem egyoldalú: bár a Közel-Kelet hatalmas felvevőpiaca az Egyesült Államoknak, Brazíliának és az Európai Uniónak, a világ műtrágyaellátásának egyik számottevő hányada éppen az Öböl menti országokból érkezik a globális piacokra.

Kritikus útvonalak és az állami kontroll

Bár a globális gabonafélék tengeri szállításának csupán 5 százaléka halad át a Hormuzi-szoroson, a régió belső ellátása szempontjából ez az útvonal megkerülhetetlen. A térségbe irányuló élelmiszer-szállítmányok mintegy 60–70 százaléka ezen a szűk átjárón keresztül érkezik meg a kikötőkbe. Emiatt az élelmiszerellátás megszervezése és felügyelete minden érintett országban szigorú állami kézben van.

A leginkább behozatalra szoruló államok közé tartozik Katar és az Egyesült Arab Emírségek, ahol az importarány eléri a 90 százalékot, de Kuvait, Szaúd-Arábia és Irak is 70-80 százalékban külföldi forrásokra támaszkodik.

Az import szerkezete jól meghatározott irányokat mutat:

  • Gabona: Oroszország, Ukrajna és Ausztrália a fő forrás.
  • Rizs: Elsősorban Indiából és Pakisztánból érkezik.
  • Húsáru: Brazília a marha- és baromfihús domináns beszállítója.
  • Tejtermékek: Az Európai Unió és Új-Zéland a meghatározó partner.
  • Zöldség-gyümölcs: Döntően Észak-Afrikából származik.


gabona hajo

 Fotó: Shutterstock

Stratégiai válaszok: Földvásárlás és diverzifikáció

Az Öböl-országok megtanulták a múltbeli válságok leckéit, például a 2017-es Katar elleni blokádot, amely egyik napról a másikra bénította meg az importlogisztikát. Ma már a legtöbb állam 3–6 hónapra elegendő stratégiai élelmiszerkészletet halmoz fel. Szaúd-Arábia korábban megpróbálkozott a hazai gabonatermesztéssel, de a projekt a vízkészletek drasztikus apadása miatt ökológiai kudarcnak bizonyult, így végül leállították.

A saját termelés helyett az országok most külföldi földvásárlásokba fektetnek: Afrikában és Délkelet-Ázsiában hatalmas területeken termeltetnek saját célra.

Szaúd-Arábia például Ukrajnában is jelentős, mintegy 250 ezer hektáros földbirtokkal rendelkezik, ami jelzi a hosszú távú elkötelezettséget a források diverzifikálása mellett.


Irán: A régió agrárszereplője és a magyar kapcsolat

A térségben Irán rendelkezik a legkedvezőbb mezőgazdasági feltételekkel. Bár évi 15-20 milliárd dollár értékben importál (főként takarmányt és gabonát), saját exportja is jelentős. Bizonyos termékkörökben Irán a globális élmezőnyhöz tartozik:

a vonatkozó statisztikák alapján a sáfrány és a pisztácia tekintetében a világ vezető termelői között tartják számon, emellett a datolya, a görögdinnye, a mandula és az alma esetében is a kiemelkedő globális termelők egyike.

Magyarország is jelen van az iráni piacon, főként vetőmaggal, zöldségfélékkel és baromfihússal, bár a nemzetközi fizetési rendszerekből való kizártság nehezíti az exportőrök dolgát. A kockázatok csökkentése érdekében az Öböl-menti államok alternatív kikötőket fejlesztenek, mint az Ománi-öbölben fekvő Fujairah vagy a Vörös-tengerparti Jeddah, hogy szükség esetén megkerülhessék a Hormuzi-szorost.

Forrás: MAGOSZ

Indexkép: Shutterstock